Buda Ferenc már egyik legelső, az Alföld 1955/1–2. számában közölt versében szóba hozta a témát. A kamaszos keresetlenség jellemezte még ekkori, épp csak felnőtté válva írt verseit. A Tizennyolcéves dal tipikusan ilyen szöveg: nincstelenségében is önfeledt, derűs, az élet dolgait könnyen vevő. Idézzük is egyben:

„Nincsen pénzem, se dohányom,
s bevallom, hogy nem is vágyom
se sok pénzre, se dohányra.
Valahogy majd csak megjárja!
Fene bánja!…

Van két karom, meg két lábom,
meg egy kis vágott dohányom,
s fülem mögött nincsen semmi,
ami ne hagyna pihenni,
melegedni.”

A könnyed, népdalszerűen csengő vers izgalmas értelmezéseket enged meg a cigarettát illetően is. A metaforikusabb második versszakban elsőre értetlenül olvashatjuk, hogy a füle mögött nincsen semmi. Szó szerint olvasnánk az egész verset, a fül mögött maximum egy szemüvegszár helyét keresve. Rögtön érthetőbbé válik, ha úgy vesszük, hogy bűntelenségre, tiszta lelkiismeretre utal. Nincs vaj a füle mögött, tehát nyugodtan pihenhet, vagy akár melegedhet is. Hogy hogyan? Hát a cigaretta által, amit a dohányt sodrók előszeretettel tettek a fül mögé. Egészséges, boldog, és nem is vágyik sokkal többre, sok pénzre vagy dohányra – elég neki az a kis vágott, ami épp van, és hogy hátradőlhet, élvezheti a boldog ifjúság perceit. A költőnek, akit nem sokkal 1956 után egy év börtönbe zártak egy-két lázítónak tartott verse miatt, ki is jutott annyi a rosszból, hogy érdemes volt később is ide visszanyúlnia, keresni azt, ami elveszett.

„Két ujjam közt keserű cigaretta”

A hatvanas évek elején született Füvek példája már jól tükrözi is, amit Budának át kellett élnie. Szó sincs itt már boldog nincstelenségről, de még a természetben sincs menekvés. A rét és mező most nem elandalít, a „mindig megújuló füvek” „zöld katonák” lesznek, „lábon libegő selyem-ezred”, „milliós sereg”. A füvek pedig alvás közben is terjeszkednek, tágul birodalmuk, „ránő elásott halottra, gyalogútra, elhullajtott marhaganéjra”. Lágyságuk ezeknek a füveknek – kiált fel a költő – iszonyú fegyver!

Majd ezek után tér vissza magához. Dohánya sem békés melegséget jelent már, csak keserű szívnivalót, viszont hiába látja mindazt, ami körülveszi, nem prédikálna:

„Mivelhogy pap nem vagyok, barátaim,
s a prédikációknak már ideje nincs itt,
az elhangzott ige után én se lépek
faragott szószékre, se kivilágított oltár elibé.
Leülök csak ide, így, e tenyérnyi asztalka mellé,
áhitat nélkül, komolyan, fejemben csupán
józanság van s két ujjam közt keserű cigaretta.
Hogy is láthatnék villámló szavakhoz
megszabdalt tekintetemmel?
[…]
Hisz voltam én is rajongó kölyök, madarakhoz
igazított járású, könnyű lábon futottam egyenest,
sugárzó képpel, mint aki lámpát nyelt reggelire,
és horzsolást, hideget, meleget, mindent kihevertem.
Aztán jött ama keresztben fújó vihar,
a szél, a csillagverő, porszemeket petéző,
kibontotta a tüzeket, a lobogó harag
pillanat piros lángja kibomlott,
és én hurcoltam magamban jódarabon
az akkor szerzett sebeket, nyavalyákat”.

Ennek a tudásnak a birtokában pedig már nem akart mást, csak dolgozni, még álmában is dolgozni „felnőtt felelősséggel”, „földnek támaszkodó vaslétra-akarattal”.

Míg a dohány az első versben jelenthette a pénzt is, melyből nincs neki sok, mégsem vágyik rá, itt már csak a keserű cigaretta, a józanságra intő, súlyos tapasztalat maradt.

„Szívom a kéklő füstöt émelyegve”

A Falak könyve 1957-ben született, de majd csak évtizedekkel később megjelent sorai is hasonlót tükröznek. A békés-nyugodt füstölgésnek már nincs meg a lehetősége, a költőnek szembesülnie kell azzal, hogy a kevés milyen gyorsan tud semmivé foszlani. A remény itt már lélekgyilkos, az ember úgy őrli fel lassan önmagát, ahogy az olcsó cigaretta hamvad el kezei között:

„AZ EMBER OLYKOR úgy tud vágyakozni,
hogy égetőbben már nem is lehet.
Minden csak bánatát képes fokozni,
s fájó filmszalag lesz a képzelet.
Emlékezéssel szívig megrakodva
a kinti gerlebúgást hallgatom.
Hamuvá hull a hitvány cigaretta.
Aléltató fény ül az ablakon.
Falak ellen nincs eszköz védelemre –
szívom a kéklő füstöt émelyegve,
szétfoszlik az, akár a tűnt öröm,
s szálanként hull, fogyatkozik reményem.
De tűrni kell most könny nélkül, keményen.
S a kurta csikkel ujjam pörkölöm.”

Ötvenhat vérbe fojtása falakat emel, végzeteseket és megküzdhetetleneket, melyek ellen az ember már hiába is küzdene. Egyesével szívja el, pöcköli tova életerejének maradék kis szálait, hogy megint csak jöjjön a felismerés: meg kell feszülni és ki kell tartani, akárhogy is.

„Iszom a füstöt”

Az 1964-ben az Új Írásban megjelent Fakul az ablak című versben szintén borult még az ég, szintén az elveszettség, a sorsba való belevetettség az irányadó. Az ember nem vígan szívja itt sem cigarettáját, inkább nyeli a keserű füstöt, szenved a megmérgezett viszonyoktól. Nem hosszú, de annál erőteljesebb:

„Fakul az ablak,
álmatlan ülök,
nyelem a gondot,
iszom a füstöt.

Érik pirosra,
hasad a hajnal.
Félelmem felszáll,
fekete karvaly.

Pusztít fehér láz,
rossz cigaretta,
emeli egem
hasadt gerenda.

Keserves munkám
lebarmolt erdő,
vetésem zöldjén
vasorrú varjú.”

A kemény fizikai munka évei hozzák itt is a képeket. A dolgozó férfi napszaka a hajnal, ami viszont nem az új lehetőségeket hozza magával, csak ismét egy végigdolgozandó, a változatlan viszonyokba dermedt napot.

„Dohányom füstje kanyarog”

Az 1980-ban, a kecskeméti Forrásban közölt Szél fúj című vers a fentiekhez képest már új érzéseket tükröz. Itt már az ember leszámolt ifjúkori reményekkel, keserű ráismerésekkel, és sztoikus nyugalommal szemléli szépen lassan eltelő életét. A dohányt már nem önfeledten, szabadon szívja, nem is nehéz szívvel, komoran pöcköli a földre. Most már a szoba melege rendelkezésére áll, ha a biztonság, nyugalom lehetősége továbbra sincs meg. Tudja, hogy illuzórikus a béke, de mégis kihasználja, ami lehetőségként adatik. A dohányfüst imbolyogva kígyózik, ahogy ő is egyik faltól a másiknak dőlve evickél végig mindennapjain:

„négy falam inog.
Dohányom füstje kanyarog
a mennyezetig.
Időm: életem telvén telik,
éjfélig, reggelig,
az utolsó ítéletig.
Ülök magam
nyugalmam elnyűtt rongyaiban.
Szél fúj kinn,
száraz port fölkavaró,
ingatja négy falam.
Dohányfüst kanyarog,
ülepedik.
Vakít a nap,
rezgő levélen átragyog.
Életem eltelik.”

A versbe is írt hónap itt már a május, valaminek a vége, de még mindig annak a java. Mintha csak megérezte volna a költő a rendszer közelgő végét: a büntetés nagyja már letelt, de még ki kell bírni az utolsókat. Most már egyszerre fegyenc és fegyőr, magát őrzi ebben a patyomkin-világban, mely annyira ingatag, mint a dohány füstje, de közben életünk és annak telése súlyos bizonyosság. A dohányfüst kanyargott a mennyezetig, ahol aztán megrekedt, kinn szél fújt, imbolygott az egész építmény. Összedőléséig nem volt már sok hátra.

Nyitókép: Buda Ferenc (Fotó: MMA / Tobacco)