Ahol általánosan rossz a helyzet, ott az is füstölögni fog, aki máskülönben nem tenné. Vagy aki esetében súlyosabb határátlépésnek látjuk a dolgot. Mint például a gyerekeknél. Siklós László hetvenes évekbeli elbeszélésében (Nem volt elég egyszer lecsapolni) is ez a helyzet:

„Az ösvényen emberek jönnek és mennek, valahonnan jönnek és valahová mennek, lépkednek az ösvényen bátorul. A férfiak szájából cigaretta lóg, a nők szájából cigaretta lóg, a gyerekek szájából is cigaretta lóg. Unott kíváncsisággal néznek egymásra a jövők és a menők, köszönnek, bólogatnak, nem köszönnek, nem bólogatnak. Ütjük a munkahelyüktől hazavezet, otthonról az italboltba.”

Siklós márpedig, aki ma már kilencvenegy felett jár, tapasztalhatott bőven. Súlyos riportjai tanúskodnak arról, hogy szépirodalmi műveiben volt honnan merítenie. Jellemző példa 1969-es, Élet és Irodalom-beli riportja, melyben a mozgássérültek mellett nevelőként dolgozó, hasonló élethelyzetben lévő Eszter egy cigarettára gyújtva beszél arról, hogy ha újrakezdhetné, inkább lenne, mondjuk, varrónő. Az elején megmondták neki, ne is számítson arra, hogy taníthat, az egészséges gyerekek csak fellöknék, csúfolnák, nem lenne tekintélye. Aztán egy véletlen szerencse folytán helyezkedhetett el mégis: lett egy befolyásos ismerőse.

Nem is lepődünk meg túlzottan, hogy 1969-ben is így mentek a dolgok. Még azon inkább, hogy a sajtóban megjelenhetett. Mindenesetre ki csodálkozik ilyenkor, ha az érintett egyik cigarettáról a másikra gyújtva beszél a nehéz sorsról?

Siklós évtizedekkel később is sokat írt hasonlókról. Például a Mozgó Világ 1987/4. számában, egy tizenkét éves lány portréját megrajzolva:

„A konyha végéből jobbra nyílik a gyerekek szobája. Itt kisebb a zsúfoltság, és általában nagyobb a rend, mert Bea tisztaságmániás. A húga azonban annál jobban szétdobálja a holmiját, a közöst is: cipők, párnák, varróeszközök, rajzok, könyvek, kés, villa. Sőt, félig üres konzervdobozok a padlón szanaszét, romló máj bűze, nyilván az egyik májkrémes dobozból árad. Büdös van általában, mástól is. Télen elsősorban az olajkályha bűze, nyáron sűrű cigarettafüst üli meg a lakást, a gyerekek szobáját is. Gyakran megyek hozzájuk, s tapasztalhatom, anyjuk égő cigarettával a kezében jár, úgy ül be a kisszobába is.”

Nem vagyunk ott, de máris érezzük a szagot, látjuk magunk előtt a környezetet, legyünk bárhol a világon. Tehetség kell ehhez is, a körülmények ennyire megragadó érzékeltetéséhez.

Piriti bácsi és a vastraverzek

Bertha Bulcsu novellájában (Talán egy cigaretta) hasonlóképp végletes a helyzet. Bődör Gyula inkább lett volna erdei munkás, de neki az építkezések zaja, a vastraverzek monotóniája jutott. Forgalomirányító lett. Amikor ráébredt, hogy neki már ez marad majd mindig, megriadt. Azon kezdett gondolkodni, milyen jó volna egy kis meleg, akár csak egy cigaretta. Az öreg Piriti bácsit kérte, adjon neki egyet, mire jött a meglepett válasz: „de hisz te nem dohányzol”. Hiába, most mégis azt érezte, hogy jólesne egy. Akkor már Piriti bácsi is szívott egyet.

A dohány viszont nem hozta el a megnyugvást, csak a sötétebb gondolatokat keretezte. Bertha fantasztikusan mutatja meg, mi mindent nem tudott már meglátni Bődör:

„Nem jutott eszébe, vagy talán nem is tudta, hogy a vasutasok élete nemcsak szolgálatból áll. Az emberek jönnek, mennek a sínek között, gépeket állítanak meg, lapátolnak, és nevetnek, ha valaki megcsúszik a hóban. Nem tudta, hogy a kocsimester kis háziról álmodik, a tolatásvezető disznót hizlal, és horgászni jár minden vasárnap valamelyik Duna-kanyarba. Azt sem tudta, hogy az az öreg takarítónő, aki minden reggel végigsöpri az irodákat, kulcsi. Nem tudta, hogy Kulcsban sok a kulák. Nem gondolta, hogy ott minden házban vannak lányok. Nem tudta, hogy a szőkéknek olyan a nevetése, mint a patakok csobogása, melyekről álmodott. A barnáknak és a feketéknek mélyebb a hangja, a pillantásuk mohó, mozgásuk, mint az áradás. Nem tudta, hogy ez a fakó takarítónő éppen ilyen volt. És boldog, talán még máma is.”

Lehet persze a boldogság velejárója is a cigaretta. A nyugodt percek hozója, a gondolatok kiegyenesítője. A nemzetközi irodalom bőven szolgál hasonló példákkal. Annál érdekesebbnek tűnik, amikor még a füstölgésbe menekvés sem segít. Sőt, csak a tartós borongásnak ágyaz meg.

„Azért cigarettázol, hogy a busz gyorsabban jöjjön”

Igaz, nem is ugyanazt hozza az összes cigaretta. Mármint nemcsak márkát illetően – bár úgy is. (Sokat írtunk már arról e rovatban, minek a jelképe tud lenni a szivarka, minek a sodrott cigaretta, és minek a legdrágább kubai fajta.) De most a különbség arra vonatkozik, hányadik szálról van szó. Mikor szívja az ember: reggel, délben, este? Czele György hetvenes évekbeli elbeszélése, a Mit várhatsz az éjszakától? jól példázza az eltéréseket:

„Az első cigaretta. Keserű, mint az epe. Mindig keserű, minden reggel. Nem is kívánod, csak éppen rágyújtasz, mert el kell valahogy kezdeni a napot. Tompának érzed az agyad. Gyenge a karod. Ujjaid közül kis híján kihullik a cigaretta. […] Áporodott füstszag van a szobádban. Megszoktad már, mindig ezt a szagot érzed. Kevés bútorod van. Zsúfolt szobában képtelen lennél mozogni. […] Rágyújtasz egy cigarettára. Ez a második cigaretta már nem olyan keserű. Élvezed a füst ízét. Inget, nadrágot, cipőt veszel. Egyre idegesebben pislogsz az óra felé. […] A buszmegállóban állsz. Percenként nézed az órád. Ideges vagy. Közeledik az az óra, amire egész nap áhítoztál. Nemsokára viszontlátod őt. Nem akarsz elkésni. Cigarettázol, várod a buszt. Azért cigarettázol, hogy a busz gyorsabban jöjjön.”

És hogy mit várhatunk az éjszakától? A novella nem sok jóval kecsegtet: hiába az összes fent és lent, az ember végül megbízhatóan ugyanoda érkezik. Kezdődik elölről az egész mókuskerék. Az éjszaka nem ígér semmit, csak ugyanannak a megismétlődését. Azt, hogy az egyik nap pontosan olyan lesz, mint a többi. De a cigaretta közben kibéleli az egészet: keserűket köpsz, majd hozzászoksz, megszereted, megédesíti a napod, aztán végül megsavanyodik az egész. Akadnak jobb percek is, hogyne. De végül ugyanúgy belezuhanunk a semmibe.

A cigarettázó „huligán” és az „elvtárs”

Ott van aztán Szász István hatvanas évekbeli szövege, a Szubjektív utazás. Úti jegyzet és szabálytalan szociográfia – szól a műfajmegjelölés. A cigaretta itt januári éjjel, egy vasúti kocsiban lesz érdekes. Az elbeszélő ellenségesen figyeli a kocsijában ülő fiatal párt. Téli éjszaka a vonaton napszemüveg? Ez hallatlanul felbosszantja őt. A srác egyébként – ahogy ő nevezi, a huligánpár egyik tagja – dohányzik is. A kalauznak viszont ez nem tetszik: nemdohányzó a kocsi, dobja csak el azonnal – szólítja fel. A fiatalember viszont nem akarja, elvégre üres az egész kocsi, na meg az elbeszélő is cigarettázik. Hiába: „Magának ahhoz semmi köze, hogy az elvtárs mit csinál – majd ha akarok, akkor szólok neki is. Maga meg ne vitatkozzon, hanem köszönje meg szépen, hogy nem büntetem meg.” A srác végül a földön elnyomja, amivel persze csak tovább nyújtja a vitát. Kénytelen nagy utálkozva felszedni, majd ujjai között szétmorzsolja, és szinte szálanként a szemetesbe szórja.

„Talán arra gondol most, hogy természetesen neki szólt a cigaretta miatt és nem nekem, természetesen csak vele merte végig játszani az egész komédiát! Vajon hány hasonló apró seb kell ahhoz, hogy egy ilyen táskás, pulóveres, cowboy nadrágos kis idegen ellenséges, veszedelmes közegnek kezdje érezni az őt körülvevő világot?”

– teszi fel a kérdést magában az elbeszélő. Majd, a kognitív disszonanciát oldani próbálva, igyekszik továbbra is azt látni a fiúban, amit a rendszer is várt, hogy lásson:

„Egy fiatalkorú bűnözőt, egy törő-zúzó fenegyereket, egy unalmában nőkkel erőszakoskodó kis férget, minden komoly tevékenységtől irtózó apró élősdit védek, próbálok emberi tulajdonsággal felruházni, ahelyett hogy azt keresném: hogyan lehet egy fiatal ilyen vagy hasonló lelki beállítottságú a mi társadalmunkban? Mindenesetre így, itt ülve majdnem annyi szól mellette, mint ellene.”

Pedig nőkkel való erőszakoskodásnak nyoma sincs, a lány mindössze a fiú ölében alszik. Ellene mindösszesen ruházata és flegmasága szól, na meg utálkozó tekintete – a tekintet, ami valójában az elbeszélőé is. Aki ugyanúgy dohányzik, ugyanúgy szabályt szeg, csak őt épp nem kérik számon miatta. A cigaretta itt is mindenkié, a társadalmi különbségeket más hozza – ahogy azt is, hogyan ítéltetik meg az érintett kihágása. Mindez lehet persze pillanatnyi önkénteskedés is, de az elbeszélő pontosan sejti meg, hogy ilyen különbségtételekből gyorsan összeállhat valakiben az általános ítélet az ellene összeesküvő világról. Kinek keserű emlékeket hoz az önkéntelenül is szívott cigaretta, kinek egy átlagos utazás unalmát.

Ahogy Siklósnál is hiába lóg nők, férfiak és gyerekek szájából is cigaretta: sorsuk nem azonos, a világ másképp sújt majd le rájuk. Kire jobban, kire kevésbé. És hogy miért szívják? Mert már hozzászoktak? Unalmukban? Siettetni a napot? Vagy csak ezt látták otthon, hát magukévá tették? A füstölgés azonos, az okok és megítéltetés különböző, a sors is különböző. De végül, mint írtuk, ugyanúgy belezuhanunk a semmibe.

Borítókép: Kártyázók a vonaton 1960-ban (Fotó: Gábor Viktor / Fortepan / az IMG2GO-val színezve)