Nikotinfüggőségéről szólt a Kortárs 2004. decemberi számában az akkor hetvenhez közeledő, négy évvel később elhunyt Czigány Lóránt. Rögtön egy megdöbbentő vallomással indítva: ötéves korában szívott először, ráadásul édesanyja közreműködésével. A dohányzással kapcsolatos kortárs kommunikáció megannyi túlzásra hajlamos, de azt azért üdvözölhetjük: a gyerekek kitettsége erős tabunak számít. A bűnügyi hírek közt is jellemző példa, amikor egy-egy az utcán élő, kéregető vagy agresszív kiskorúról számolnak be, hogy az esetleges cigarettázást borzongva emelik ki. „Ilyen fiatal, és máris ott a kezében”, ütötte meg a fülemet nemrég épp a Keleti pályaudvaron, amikor egy látszatra 10-11 éves, utcagyerek külsejű fiút véleményezett több idősebb hölgy. Amiben persze ott a képmutatás is: nem a szegénység mértékén hüledeznek elsősorban, hanem azon, hogy még cigarettázik is. Pedig a kettő közt nyilvánvaló az összefüggés, és a kiinduló problémát a nélkülözés jelenti.

Czigány Lóránt persze szerencsére családi körben nevelkedett, de nyilván a sátoraljaújhelyi, harmincas-negyvenes évekbeli gyerekkort nem a fényűzés jellemezte. Mutatta ezt az is, hogy mit szívott az édesapja: Diadal hüvelybe töltött cigarettát. A szokás akkoriban inkább a férfiaknál élt, nem véletlenül szólt így egy nap az író édesanyja: „Megkóstolom már ezt a büdös cigarettát, miért szeretik annyira a férfiak!” Erre vágta rá a fiatal Czigány Lóránt: akkor már ő is. „Anyám ügyetlenül rágyújtott, s megengedte, hogy én is beleszívjak. A füst a szemembe ment, könnyesen, köhögve nevetgéltünk utána. Hát bizony nem lehet érteni, hogy mi a jó a cigarettában, állapítottam meg, mert fuldokoltam tőle” – idézte fel az alkalmat. Később aztán iskolásként mégis tovább kísérletezett, egyik osztálytársánál – a szülők távollétében – próbálták ki a Leventét vagy a Szimfóniát. Persze ilyenkor nagyon féltek, nehogy megérezzék rajtuk a füstszagot, ezért addig haza sem ment, amíg a lehelete árasztotta magából a dohány illatát. A háború után már szedték a csikket, vagy a kukoricabajuszt sodorták újságpapírba, hasonlóképp az oroszokhoz. A gimnáziumban aztán rászoktak végképp, hiába szólt az anyai intelem:

„Nem tudod majd abbahagyni, s tüdőbajos leszel!”

Prüszkölés az Üllői úton

A csellengő ifjak dohánnyal való kísérletezgetéseiről persze szép példákat tud mind a magyar, mind a nemzetközi irodalom. Említhetjük rögtön az egyik legismertebb ifjúsági regényt, Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúkat. Annak rögtön első fejezetében mendegélnek a fiúk az Üllői út felé, Csónakos pedig hátramarad Nemecsekkel. Figyelmüket a dohánygyár egyik pinceablaka kelti fel, melyen vastag, sárga rétegben ül meg a finom dohánypor. Csónakos vidáman kiált tubákot, és már gyömöszöli is tele orrát a sárga porral. „Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt, és felszippantott vékony kis ujja hegyéről egy kicsit a dohányporból. És tüsszögve vonultak végig ketten a Köztelek utcán, boldog örömet érezve e fölfedezésen. Csónakos nagyokat, bömbölőeket tüsszentett, mint valami ágyú. A kis szőke meg csak prüszkölt, mint a tengerinyúl, ha bosszantják” – olvassuk a folytatást.

A regény egy másik pontján arról értesülünk, hogy a fiúk rendszeresen szivarvéggel látják el a telep tót őrét, Janót, aki ezeket jellemzően pipájából szívja el. Geréb is ezt használja ki, amikor egyenesen három teljes szivart visz neki, mire a telepőr szeme felragyog: szegénynek „életében nem sokszor jutott osztályrészül az a szerencse, hogy egészben lássa a szivart. Ő csak olyankor jutott hozzá, amikor már valaki elszívta a javát.” A történteket kifigyelő Nemecsek meg is jegyzi magában: Geréb bizonyosan akarhat valamit a tóttal, ha rögtön szivarral kezdi. Sőt, a fiú rögtön mutatja, hogy adhat többet is, kihúzott egy maréknyit a zsebéből, csak menjenek be a kunyhóba. Nemecsek erre csak csóválta a fejét:

„nagy komiszság lehet, ha ilyen sok szivart hozott”.

A kis törpe Nagy úr tölti a cigarettát

Móricz Zsigmond regényében, a Légy jó mindhaláligban is mindennapos a dohányzás diákok és tanáraik körében egyaránt. Egy ponton például a szobafőnök gyújt rá, kihajol az ablakon és fújja a füstöt, miközben „a kis törpe Nagy úr” az asztal mellett ül, és ő is tölti a cigarettát nagy szorgalommal. Máskor a debreceni polgármester kis rokonáról, Simonffy Pistiről hallunk, aki előszeretettel kotnyeleskedik bele mindenbe, na meg állandóan szaladgál, mint valami pincsikutya. Státusza egészen különleges:

„sok bátyja volt s óra közben sorra futotta az osztályokat, hol az ötödikbe volt, hol a hetedikbe, hol a negyedikbe s mindenütt bent lakott, és hogy olyan picike volt, valósággal dédelgették az idegen osztályokban, ha bement Pisti, akkor vállra kapták, cigarettát adtak neki és folyton egészen furcsán heccelődtek vele. Ő szokta aztán a pletykákat hordani a többi osztályból”.

Nem mintha ne lenne itt is potenciális feddés a része annak, akit dohányzáson érnek. A kis Sanyi például arra figyelmezteti a vele heccelődő Bellát: „én is tudok ám egyetmást magácskáról, és úgye nem mondtam meg, hogy ki cigarettázott a gazdáék fiával?” Hasonló „históriácskákat” pedig fel tudott még hozni a rovására, így javasolta is, hogy kössenek inkább gyorsan békét.

Az idősek pedig itt is jellemzően szivarukat szívják, mint az öreg Pósalaky vagy Gyéres tanár úr. Utóbbit ámulva is figyeli Nyilas Misi, amint kijön a tanáriból, ujjai között a szivarral, majd nagyokat szippant abból: „Nagyon jószagú volt a ruhája, a szivarja, a kis Nyilas felemelte rá a szemét s igyekezett olyan szolgálatkészen nézni s figyelni, ahogy csak tudott.” Mindez persze mutatja többek között azt is, hogy ekkor még a legkevésbé sem számított nemhogy beltéren, de egyenesen egy iskolafolyosón, ráadásul a gyerek előtt dohányozni.

A pákászok utolsó maradékát körülvevő dohányszag

Nincs ez másképp Fekete István regényében, a Tüskevárban sem. A kis Gyula Lajosnak ez is a szerencséje, amikor a vakáció ügyében igyekszik utolérni Kengyel tanár urat, lehetőleg még az udvaron, hogy négyszemközt tudjon beszélni vele. A sikerhez viszont kell a füstölgés szokása is:

„Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst, ha megbízhatatlan öngyújtók és általában dohányos emberek nem lennének a világon. Kengyel megállt, és öngyújtóját csattogtatta, amíg végre fellobbant a láng, és kibuggyant az első szippantás édes füstje. Aztán ránézett Gyulára, úgy, ahogy szokott…”

Egy másik ponton Gyula hasonló gondolatokra jut, mint A Pál utcai fiúk Gerébje: szivarral kéne lekenyerezni az öreget! Fekete István hősét viszont nem csalárd szándékok, sokkal inkább az örömszerzés vágya vezeti:

„álmában Matula jelent meg, kellemes dohányszag kíséretében, és Gyula Lajos elhatározta – álmában –, hogy az öreg csősznek, a pákászok utolsó maradékának szivart fog »szerezni«. Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott, talán mert érezte, hogy kis odúja erről is hallgat, és már látta, amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset, a bicska, pipa, madzag, dugó, dohányzacskó, kenyérruha, zöldpaprika, hagyma, szalonna és piros paradicsom mellé”.

A cigaretta pedig előkerül akkor is, amikor a fiú vonatra ül, István bácsi pedig szivarra gyújt, hogy aztán a fülkében ülő asszonytól érdeklődjön, nem zavarja-e a füst. Az erre csak legyint, sőt, hozzáteszi: az ura annyit bagózik, hogy azon a pénzen már házat vehettek volna. Mire István bácsi bölcsen felel nemcsak neki, de a hasonló érveket ma hangoztatók sokaságának is: „Érdekes. Nekem egy csomó ismerősöm van, akik nem dohányoznak, és egyiknek sincs háza. Szavamra, egyiknek sincs.” Pedig akkor még hol voltunk attól, amikor meglett korú emberek is saját otthon helyett albérletben nyomorogtak volna! Mindenesetre azért a világ akkor is csak világ volt: a vonat suhant, a füst szállt, annak szagát bírni kellett. István bácsi is figyelmeztette hát a fiút, húzná inkább fel az ablakot: a végén olyanok lesznek, mint a kéményseprő.

Borítókép: Az első magyar–amerikai koprodukciós film, A Pál utcai fiúk forgatása 1968-ban a budapesti Gogol utca és a Visegrádi utca sarkán kialakított grundon (Foró: Bojár Sándor / Fortepan / 180209 / ChatGPT-vel színezve)