Hol keressük a térképen Zélandiát? Zavarban lehetünk, amikor a hollandiai hajóúton lévő Szepsi Csombor Mártonnál olvassuk a következőt: „Menten mentünk Zelandia fele az hajón, ahol csudálkoztam, az emberek mely nagy kedvesen éltek az Tabakkal.” Sokaknak persze Szepsi Csombor neve sem mond sokat, pedig az első magyar nyelvű európai útleírás szerzőjéről van szó.

Ebből is sejthetjük persze, hogy a 16–17. század fordulóján élt református lelkész nem a Csendes-óceán délnyugati részén hajózgatott. Annál is inkább, hiszen az első európai, aki Új-Zélandra érkezett, Abel Janszoon Tasman volt 1642-ben. (Persze az ő nevét sem vágnánk rá egy kvízjátékban.) Holland volt viszont, felfedezőtársai pedig Ausztráliát is először Új-Hollandiaként (Nieuw Holland) emlegették, míg az attól délkeletre fekvő két szigetet Új-Zélandként (Nieuw Zeeland). A korabeli holland államalakulat hét tartományának egyike volt ugyanis Holland, egy másik pedig Zeeland. Utóbbi felé vette útját az Evropica Varietas szerzője, Szepsi Csombor, aki húszas évei elején bejárta egyebek mellett Lengyelországot, Csehországot, Sziléziát, Dániát és Angliát, a szárazföldeket ráadásul jobbára gyalog. Hát az olvasó mivel töltötte fiatal felnőttkorát?

Szepsi Csombornak viszont érdemes is volt sűrű életet élni, mert alig huszonhat-huszonhét évesen meg is halt egy pestisjárványban. Addigra viszont nemcsak az első magyar európai útleírást hozta össze. Feltehetően elsőként is tett irodalmi jellegű magyar szövegben utalást a dohányzásra. A szóban forgó részt a Szepsi Csombor Márton összes művei című 1968-as kötetben találjuk, és Maczelka Csaba irodalomtörténész tett erről említést a Szépirodalmi Figyelő 2015/1. számában. Ahogy arról is: „egyértelmű, hogy Csombor a feltételezett olvasó számára teljesen ismeretlen jelenségről ír, hiszen a fenti idézetet egy már-már szájbarágóan didaktikus ismertető követi”. Megállapítva a tabac spanyol és a nicotiana latin etimológiáját, illetve azt, hogy a növény az Újvilágból érkezett. Pedig útja során ő tényleg láthatott egyet s mást.

Sebgyógyításra és éhség ellen

Csodálkozásából leszűrhetjük, hogy a korabeli magyar olvasó még kevesebbet tudhatott a dohányról, nemhogy látott volna bárkit is az élvezetnek hódolni. Nem meglepő, hogy a keretezés is egészen más volt, mint a későbbiekben. Nem gyilkos fegyverként, sokkal inkább jótékony szerként emlegette református „lelkészünk” a dohánynövényt. Mondjuk, nem feltétlenül találnánk ki, milyen üdvös hatásait hozta fel: hasznos az éhség elűzésére, valamint olcsóbb megoldás, mint alkohollal bódítani magunk.

A dohányzás megítélését persze előrevetítette, hogy már ekkor is a szeszes italok alternatívájaként emlegették. Szepsi Csombor viszont tényleg nem gondolhatott ilyesmire, és a dohánnyal kapcsolatos szakirodalomként is botanikusokat, Charles de l’Écluse-t és Nicolas Monardest ajánlott. Az utóbbit emlegethetjük amolyan ősforrásként, a 16. században élt spanyol botanikus-orvos a Simplicium medicamentorum ex novo orbe delatorum… című munkájában részletes leírást adott a dohányról. Mint írta, azt régebben elsősorban sebgyógyításra használták Indiában, és csupán néhány évvel azelőtt érkezett meg spanyol földre.

Hozzátette továbbá, hogy a dohány („tabaco”) jogos neve egyben a „picielt”, minthogy azt a spanyolok honosították meg, és utóbbi nevet gyakran használják. A kifejezés valójában az őshonos amerikaiaké, és a növény szárított leveleire vagy annak sodort formájára utalt. Hasonló volt még az uppowoc (uhpooc), amelyet a virginiai algonkinok vagy póhatan indiánok használtak a 16–17. században.

Monardes már-már szent gyógynövényként hivatkozott a dohányra, amely többtucatnyi betegséget gyógyít szerinte. Ezek között olyan hétköznapiak is voltak, mint a nátha, és utólag olyan abszurd példák is, mint a rák. Monardes egyik híve, Juan de Cardenas egyenesen úgy látta, a végtelenségig sorolhatnánk az ezreket megmentő dohánynövény erényeit, és azt általános szükségletnek tekinti nem is csak a betegek, de még az egészségesek számára is.

Charles de l’Écluse (latin nevén Carolus Clusius) eközben már a 16. század második felében élt, Monardes hívének számított ő is: Clusius fordította latinra az említett Simplicium… című művet. A francia–flamand szerző maga is sikeresen fogott dohánytermesztésbe, közvetlen vizsgálatokat végezve azon. Exoticorum libri decem című, 1605-ös munkájában közzé is tette megfigyeléseit, a dohány gyógyászati célú felhasználhatóságát méltatva.

Az erdélyi kancellár enyhe nikotinmérgezése?

A kor magyar írástudói közül mások is külföldi útjuk során találkoztak a dohányfüsttel. Bethlen Miklós erdélyi kancellár is német útitársak buzdítására próbálta ki – bár Csombornál kevésbé nyerte el a tetszését az élmény. Így vallott ugyanis erről az önéletírásában: „adák a kenyeres társaim tanácsul, hogy minden reggel egy-egy pipa tubákot szíjjak fel; elkezdém, de nemhogy használt volna, a fejem is megbolondult tőle; odahagyám, azután sohasem vevém a számba”. Sokan vannak persze ma is hasonlóképp ezzel: az első próba elég könnyen elrettenthet bárkit. A különbség, hogy Bethlen korában nemigen tették az ellenérvek sorába, hogy nemcsak megfájdítja a fejet, de rászokás esetén halált is okozhat.

Bő évszázaddal a fentiek után viszont már teljesen természetes volt, hogy a dohányzást a földi borzalmak egyik bevett példájaként emlegessék. Ahogy a Bethlen-szövegrészre, úgy ezekre is Maczelka hívta fel a figyelmet a Szépirodalmi Figyelő említett, 2015-ös számában. A gyulafehérvári országgyűlés 1670-ben meghozta az első, dohányzást tiltó rendeletet, a prédikátorok pedig már nemhogy nem a kíváncsiság hangján szóltak, de igyekeztek a lehető legrosszabbakat megállapítani a füstölgésről. Sajószentpéteri István különösen élen járt ebben az Ördög szára-bordája című, hét prédikációból álló gyűjteményben. Igaz, az utókor csak jóval később értesülhetett erről, Szalánszki Edit 2008-ban adta ki a szöveget a L’Harmattan és a PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék közös kiadványában.

Az Sajószentpéterinél csupán a kiindulópont, hogy aki dohányzik, „bűnt cselekszik”, és ezáltal „az ördögből vagyon”. De a legszórakoztatóbb példákkal igyekszik bizonyítani mindezt: a dohányzást olyan bűnök mellé sorolva, mint amilyen a tánc, az ivás vagy a harangozás halottaknak. Kiderült így, hogy a tízparancsolatból a paráználkodást tiltó is összefügg a kérdéssel, hiszen a dohányos, miközben az asszony a tűz körül sürög-forog, „ki-nyújtván kezét, hátul fel-nyúl (cum reverentia) és annak titkos részé meg-fogja”. Cáfolja egyben azt is, hogy a dohány jótékony hatással lehet a coitusra, „magzat támasztásra, szaporodásra”.

A legszórakoztatóbb ugyanakkor, amikor két rab történetének felidézésével igyekszik elrettenteni. Az egyikük, miután eltemette a másikat, rájön, hogy talán a koporsóba ejtette pénzét, ezért hát gyorsan kiássa társát. És mit lát ekkor? „Láttya, hogy az ő meg-holt társa, a koporsóban fen-ülvén, lábai közzé hajlott, s szeméren testét szívja, s a füsti a feje tetején megyen-ki.” Érdemes hát mindenkinek jól vigyáznia, hiszen már a tiszalöki, 1712–13-ban kelt prédikáció is megmondotta: a dohányzás nemcsak hogy halált okoz, de még a túlvilágon sem kíméli az embert!

Borítókép: Peter Schenk: Zeelandia Comitatus. 1700 körül (Forrás: Abe Books)