Nem is tévedek nagyot: az 1927 és 1944 között futó Délibáb inkább talán a hölgyolvasókat szólította meg. Bár művészeti, irodalmi és rádiós hetilapnak nevezték, és férfiak szerkesztették, de a címlapokra tett stílusos színésznők a hölgyeknek jelenthettek példaképeket. Bár ki tudja: a férfiak is gyönyörködhettek épp a látványban. Mindenesetre a dohányzás szépségre gyakorolt hatásai elsősorban a női olvasókat aggaszthatták. Egy 1937 júniusában közölt cikk egyes állításai viszont sokakat meglephettek – vagy inkább csak a maiakat? Az akkoriakat már semmiképp, ha emlékeztek, hogy dr. Heks Imre a cikkét a lap 1930-ban, 1933-ban, 1934-ben és 1935-ben már leközölte ugyanitt, az utolsó említett évben ráadásul kétszer is. Ismétlés a tudás anyja, gondolhatta a jó orvoskozmetikus vagy a lapszerkesztők, utóbbiaknak ráadásul láthatóan mindegy volt, hogy ugyanazzal töltik ki a helyet sokadjára is.

Az orvoskozmetikus azon állítása persze minden időben meglepő lehetett, hogy a nikotin mérgező hatása leginkább a fejlődő, fiatal szervezetre veszélyes. Felszólított ezért: „fiatal egyéneknek teljesen tiltsuk el a dohányzást”. Ma az általános meggyőződés inkább az, hogy fiatalon nyugodtabban kísérletezgethet az ember, de a kor előrehaladtával érdemes óvatosabbnak lenni. Ki ne ismerne olyan alig-felnőttet, aki csak bulik alkalmával szív el egyet-egyet, de még dohányosnak sem mondja magát? Tudja persze ő is, hogy milyen veszélyei vannak a dohányzásnak, de mégsem gondolja senki, hogy húszévesen a tüdején máris meglátszanának a cigaretta hatásai.

Az közel egy évszázad alatt sem sokat változott, hogy sokan azt feltételezik, a tökéletes alkat eléréséhez a dohányzás az egyik legalkalmasabb módszer. Heks Imre is erről számolt be:

„A rendszertelen táplálkozás, a túlzásba vitt fogyasztási manőverek és a mértéktelen dohányzás külön-külön is alkalmasak arra, hogy az egészséget, szépséget idő előtt aláássák. Sajnos, gyakran kell azonban tapasztalnunk, hogy a karcsúság elérése érdekében ezen faktorok együttesen is szerepelnek. Szilfid termetre törekvő hölgyeink nem is sejtik, hogy észszerűtlen életmódjukkal mennyire tönkre teszik szervezetüket és az elért soványodással együtt többnyire beköszönt a testi elgyengülés, az idegesség, sápadt, beesett arc s így a szépség rohamos eltűnése is.”

Az orvoskozmetikus sietett egyértelműsíteni, hogy a testi szépség mindig együtt jár a jó egészséggel. Hiába hiszi valaki, hogy káros módszerekkel a látványt megtarthatja csábítónak: a valóság mást mutat. A cikkből kiderül egyben, hogy bár a korral való dacolást nagyon mai jelenségnek gondolhatnánk, de már az 1930-as években lázban tartotta az embereket, hogyan tolják későbbre az öregedés jeleinek megmutatkozását (s valójában egyidős lehet e vágy az emberiséggel – a szerk.). Heks szerint erre valóban van is lehetőség, viszont nem mindenféle veszélyes praktikákkal, hanem önfegyelemmel, mértéktartó és észszerű életmóddal.

Az viszont érdekes az orvoskozmetikus írását olvasva, hogy a mértékletes dohányzásban még nem látott különösebb veszélyt, és csak az „idült nikotinizmus” kockázataira igyekezett felhívni a figyelmet. Ennek olyan tüneteit sorolta, mint a szívtáji fájdalmak, az álmatlanság, a látásélesség csökkenése vagy a „rendetlen érverés”. (Elsőre rendetlen érvelést olvastam, és már kezdtem magamban dicsérni a korabeli orvoslás széles látókörét.) Heks ugyanakkor sietett nyugtatni azzal, amit ma már nem feltétlenül jelentenénk ki könnyedén: ha az elváltozások kifejlődése után hamar felhagyunk a dohányzással, akkor a tünetek nyom nélkül visszafejlődnek. Azt viszont a „szépészeti dohányzás” minden hívének érdemes lenne olvasnia, amit a bőr elváltozásairól említett: „Az elégtelen táplálkozás hatása elsősorban az arcon nyilvánul meg, így meg kell említeni a ráncok idő előtti képződését, a petyhüdté váló arcbőr szárazságát, a szemek alatt fellépő tasakokat, az emlékezet gyengülését és a fáradtságérzés fokozódását, mely állandóan gyötri a mértéktelen dohányost.” Heks a végén még fontosnak nevezte, hogy reggel, üres gyomorral mellőzzük a dohányzást, könnyű cigarettát szívjunk, kerüljük a dohányfüst nyelését, és mindig bőségesen táplálkozzunk.

A Délibáb sokszínű újság volt, érdemes hát lapozgatni, milyen kontextusban írt még a dohányzásról olyankor, amikor nem Heks cikkét közölték immár sokadjára. Máskor szerencsére viccesebbre vették a formát, „A Délibáb humora” című rovatban tárgyalva a jó szokást. De még ilyenkor is Heks szelleme kísértette az olvasókat! Két dohányos viccet is lehoztak 1940 szeptemberében, az előzékeny idegenvezetőről szóló pedig végre felhagyott az edukálással:

„– Ezt a kastélyt nem érdemes megnézni. Ott tilos a dohányzás.
– Hiszen én nem dohányzom.
– De én igen.”

Az viszont, amelyben a feleség leszokott a dohányzásról, mintha csak az orvoskozmetikus alakját idézte volna meg. A viccbeli férfi azt várta, felesége elvételével majd dohány áll a házhoz, de csalódnia kellett, mert mindez csak a fokozott füstölgés értelmében volt igaz. Próbálta hát az asszonyt leszoktatni egy orvos barátja segítségével. Az viszont hiába magyarázta, mennyit árt vele az idegeknek: két napig ugyan nem szívott, de a harmadikon behozta a mulasztást. Három további orvos fejtegette nikotinellenes nézeteit, feleslegesen. Végül aztán mégis mintha csoda történt volna, a feleség kijelentette, soha többé nem gyújt rá. „Be is tartotta a fogadalmat, mert azóta sem láttam őt dohányozni. Most már nagyon fúrta az oldalamat, mi késztette erre az elhatározásra? Ma aztán végre megtudtam. Feleségem egy híres kozmetikusnál járt, aki nem arról beszélt neki, hogy a nikotin tönkreteszi a tüdőt, az idegeket, a szívet, nem, nem ezekről beszélt neki. A kozmetikus csak azt mondta, hogy a dohányzás – vénít” – szólt a hosszúra nyúlt vicc fergetegesnek nem annyira nevezhető csattanója.

Szerencsére (vagy sem?) a viccek a világháború borzalmai közepette is olyanok voltak, mint a békeidőkben. Három évvel később, 1943 februárjában már szórakoztatóbb poén kapcsolódott a pöfékeléshez. Talán hallották már a maiak is a viccet, melyben arra hívják fel a figyelmet, hogy aki dohányzik, nem fog hosszú életet élni. Mire a másik fél azzal vág vissza: a nagyapja fiatalkora óta szív, most mégis hetvenéves. A csattanót talán többen már ki is találták: „Igen, de ha nem dohányzik, ma már talán százhúsz is lehetne.” Az 1930-as évben pedig szintén közöltek egy jó viccet a témában, talán ezt még kevesebben hallották:

„– Drágám, nagyon kérlek, mondj le a kedvemért a dohányzásról! – kérleli a fiatal asszony a férjét.
– Ki mondta neked kedvesem, hogy én a te kedvedért dohányzom? – válaszol a férj.”

Dr. Heks Imre orvoskozmetikus egyébként a bőr- és nemi betegségek szakértője volt, és még 1950-ben is rendelt a budapesti Rákóczi úton. Népszerű cikkíró maradt, 1947-ben is a dolgozó nő szépségápolását ecsetelte a Mozi Élet hasábjain. (Ki tudja, hányadszor, és még mennyi különböző helyen.) Sok más témában is megelőzte korát, 1938 nyarán például a napozás veszélyeire hívta fel a figyelmet. („Különösen érzékeny- és világosbőrűek szenvednek sokat a napfény ultraviolett sugaraitól. Ezeknek természetesen fokozott elővigyázatossággal kell a napozást megkezdeniök és testüknek előzetes beolajozásával kell a fájdalmas bőrgyulladást megelőzni.”) A hajhullás veszélyeire még figyelmeztetett 1954-ben az Új Ifjúságban, majd 1957-ben ugyanott a láb- és kézápolásra. A hosszú élet sajnos a fáradhatatlan szolgálat ellenére neki nem adatott meg: az 1901-es születésű Heks Imre 1964. április 19-én halt meg. A Népszavában bő fél évvel korábban jelent meg az apróhirdetés, miszerint a bőrgyógyász felépült betegségéből, és rendelését újra megkezdte.

Nyitóképünk illusztráció, dohányzó orvos 1935-ben (Fotó: Fortepan / az IMG2GO-val színezve)