Hogyan festettek a török kori pipák Pest-Budán? A válaszért Fekete Lajos 1944-es, Budapest a törökkorban (Budapest története III.) című kötetét érdemes fellapoznunk. A függelékben számos példát találunk a fellelt tárgyi emlékekre, köztük kályhacsempékre, dísztálakra, talpas kancsókra vagy habán eredetű edényekre. A vége felé pedig sort kerítenek még a Tabánban előkerült török pipákra is. Ezek finomabb iszapolt égetett anyagból készültek, és mindösszesen ötöt ismerünk, azok is csonkák. Azt viszont, hogy mikorról származnak, nehéz lenne megmondani. Annyi bizonyos – amit a könyv is tisztáz –, hogy a török dohány 1576-ban már felbukkant Erdélyben, így feltehetően már Budán is szokásban lehetett a pipázás.

A szóban forgó pipák közül a legszebb állapotban egy piszkosfehérre égetett darab maradt meg, rajta a készítő török betűs bélyegével. A szár befogadására szolgáló részt eközben hosszúkás levelekkel díszítették, ahogy a pipa hasát szintén. A levelek közeit és a has felső részét pedig pikkelyekkel borították. De a díszítések között találunk zsinórszerű mintát, sőt, venyigéről lógó szőlőfürtöt is.

A Horler Miklós és mások által szerkesztett, Magyarország műemléki topográfiája 4. című kötetből további részletek derülnek ki. A habánokról hallunk itt is, akik lelkesen járták a török hódoltságbeli városok vásárait. „Egy kobaldkék, török formaadású pipa félreérthetetlenül elárulja, hogy kiszolgálták az új uralkodóréteg ízlését” – derül ki a kötetből.

Nem csodálkozunk mindezen. Amikor a magyar korszakok közt keressük, melyikhez társíthatjuk a legautentikusabb módon a pipázást, nyilvánvalóan a török hódoltságnál kell kikötnünk. Még a nyelvünk is őrzi, hogy elsősorban az itt letelepedő töröktől vettük át a dolgot. A tubák szó ugyanis, mely nyugati eredetű, és már korábban is előfordult, jobbára kikopott a magyarból. Az oszmán-török jövevényszóként kapott dohány viszont a mindennapos szóhasználat részévé vált, s az is maradt. Akadtak persze izgalmasabb, olykor különösebb nyelvi fejtegetések is, például Vámbéry Ármintól. Az ismert orientalista 1899-ben írt arról a Magyar Nyelvőrben, hogy a dohány nálunk a hódoltság előtt még nem a török, hanem arab neve alatt terjedt el: „az oszmán irodalomban a török tütün (dohány) szót használták már Konstantinápoly elfoglalása előtt az arab dukhan (füstölés, füst) helyett. Ha mi közvetlenül a törököktől kaptuk volna a dohányt, ezt ma nem arab, hanem török nevén ismertük volna.” A tajtékpipa esetében pedig Vámbéry arra jutott, hogy azt ugyancsak a töröktől, viszont „német szabásban” kaptuk. A szerző kitér rá, hogy a szóban forgó ásványt, a tajtékkövet

„legelőször Bécsbe és onnét Lipcsébe szállították, és minthogy a jó német az ak=fehér szót kihagyva, a merdzan-ból meerschaumot formált, azért a magyar leleményesebb ész tovább ment és a Meerschaumból tajtékot csinált. Nem tudom, német szomszédaink ismerik-e ennek a szónak eredetét, de aki a tajtékot, mikor már szárítva van, nyers alakjában látja, az az akaratlanul létrejött hasonlaton méltán csodálkozhatik. Egyébként lépre mentünk mi magyarok a német népetimológiának más szókban is elégszer”.

A török hódoltságról szóló regények jó része is képet adhat az eredetről. De még ha alternatív történelmi regényről van szó, a törököknél akkor is ott van megszokott pipájuk, mint azt Pataki Tamás néhány éve megjelent, Elvásik a török félhold című kötetében találjuk:

„Kutyameleg lévén nem sokan üldögéltek az egykori Philadelphia Kávéház márványlapos asztalainál, hisz az asztalokat elhordták, a székeket elégették, a vendégek törökülésben csücsültek tarka párnákon és egyéb törökségeken. Forró homokon, kis ibrikekben főtt a kávé, legtöbben mégis a nargilé-t szívták, mert a vízipipa párája sokaknak jobban esett a forróságban. Sivatagi gleccserekként gőzölögtek a párafelhők, a Díványköztársaság nyara tótágast álló délibábnak tűnt.”

Igaz, a legismertebb regényekben, ha gyakran is találjuk magunkat füstös sátrakban, jellemzően a tűz ropogásáról, szemmaró gomolygásról van szó – esetleg füstös képű legényekről. Hasonlókat találunk legalábbis Gárdonyi Géza Egri csillagok című művében, ahogy Fekete Istvántól is A koppányi aga testamentumában.

Egyik legismertebb írónk kevésbé forgatott regényét kell elővegyük, hogy már rögtön az elején hasonlókról olvashassunk. Jókai Mór könyvéről, a Török világ Magyarországonról van szó, mely rögtön az elején másféle füstökkel indít, igaz, nem épp pozitív véleményt formálva a szokásról. Kolozsváron járunk, ahol a sokadalom miatt kinn ül a ház előtt Magyari László református esperes és Drágos Cyprián pópa. Az egyetértés példásabb már nem is lehetne köztük, ami megmutatkozik bizonyos dolgok elutasításában is: „Még akkoriban sem Csetnek, sem Kóspallag nem bírt országos nevezetességgel, s a pipázás még csak az országgyűlési tilalmakból volt ismerve, s a magyar ember csak nevette a bolond törököt, aki füstöt iszik, és bort nem iszik, minél fogva a két tisztelendő úrnak nem lévén módjában az újabbkori időgyilkolási szerekhez folyamodni, bőséges ideje maradt a világ folyása felől elmélkedni.” Sőt, lábjegyzetből megtudjuk azt is, hogy Thököly egyenesen rosszul lett a dohánytól, melyet a nagyváradi basánál kellett szívnia. Egyébként a törököktől Bethlen Gábor is kapott 1614-ben pipákat és dohányt ajándékba, viszont ő sem használta azokat. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem ellenben 1662-ben rászokott, de rövid idő elteltével inkább felhagyott a füstölgéssel.

Később is leginkább csak gúnyos kontextusban kerül elő a törökökkel összekapcsolt jelenség a Jókai-regényben:

„Kökényesdi irgalom nélkül kiölt mindent, ami török volt, hajcsárt és kereskedőt, tevét és szamarat, nem kímélt mást, mint a lovakat, s midőn ki volt fosztva minden, akkor egyszerre tizenkét helyen felgyújtatá a favárost, melyet félóra alatt elboríta a láng, hogy az egész egy óriási máglya gyanánt égett, melyről a támadó szél keresztülcsapta az árkon a füstöt és lángot a várba. – Nyelhet füstöt Haly basa pipaszár nélkül – monda Kökényesdi, elgyönyörködve a pompás égésen.”

A dolgot persze valóban sokáig tiltották, így csak – hogy egy rossz szóviccel éljünk – füst alatt űzték sokan a szokást. A később virágzó debreceni pipagyártás is kezdetben titokban kellett történjen. Az 1670. évi gyulafehérvári országgyűlés is rendeletet hozott a dohányzás ellen. Ezzel sem tudtak viszont gátat szabni a terjedő szokásnak, ahogy a későbbi tiltó országgyűlési rendelkezések sem. A fazekasmesterek özvegyeinek már inkább engedte is a debreceni tanács a gyártást 1703-ban, de azzal a megkötéssel: egyet sem adnak el helyben. Később viszont már nem tudtak gátat szabni a füstölgésnek, a 18. század végére pedig a debreceni pipagyártás nemzetközileg is sikeres vállalkozássá vált.

A fentiekből fakadóan persze nyugati zsoldosoknál is előfordultak például pipák, de az általuk használtak eltértek azoktól a török típusúaktól, melyek a hódoltsági területeken voltak népszerűek. Különbség volt továbbá a társadalmi ranglétrán feljebb helyezkedők által használt pipák és azok között, amelyeket a szegényebb katonáknál lehetett megtalálni. A díszítettség például elsősorban az előzőekre volt jellemző. Miután viszont a török kivonult az országból, már a nyugati pipák kezdtek errefelé is terjedni. Pontosabban ötvözték sokszor a kettőt, így a nyugati és a török pipáknak egy érdekes egyvelege jött létre hazánkban.

Nyitóképünk illusztráció, Nikolaosz Gízisz Keleti férfi pipával c. festményének felhasználásával készült