Jogos persze a felvetés, hogy a legtöbben Tarr Béla ismert adaptációiból indulnak ki. Azok esetében is ráadásul csak percepcióból. „A Sátántangó, az ilyen végtelen hosszú nyomasztás, nem? Amiben negyedórákig mutatnak szenvedő, baktató embereket.” Ki ne társítaná az ilyesmihez a füstös falusi kocsmát, a rossz cigarettát, unott pöfékelést? Ma már persze nem kötjük automatikusan a füstöt az ivóhoz, de amikor ezek a filmek készültek, még bőven lehetett beltéren is dohányozni. És dohányoztak is, nem is keveset.

Rögtön az 1988-as Kárhozat nyitójelenetében ezt látjuk. Krasznahorkai László és Tarr Béla már ekkor együtt dolgoztak, de még az író bemutatkozó nagy műveinek megfilmesítése előtt jártak. Nyomasztóan vonulnak a magasban a bányacsillék, először csak azokat látjuk, hogy aztán a kamera lassan hátrálva megmutassa: mindezt egy ablakból figyeljük. Mögötte hamarosan megpillantjuk egy férfi kontúrját, majd az őt körüllengő füstöt. Ül némán, ki tudja, hova figyel: magányát, a világvégi hangulatot fokozza a cigaretta szívása.

Az apokaliptikus hangvételt erősíti a dohányfüst mind Az ellenállás melankóliájából készült Werckmeister harmóniákban, mind a Sátántangóban. De nemcsak az eregetésről, felhőbe burkolózásról van szó, hanem a gépies mozdulatok ismétlődéséről is. Kevés jellegzetesebb van annál, ahogy a cigarettázó ember az ujjai közé csípett szálat lassan a szájához emeli, leszívja és kifújja, majd a karját újra leereszti. Akad ebben valami nyugtató állandóság – de rémisztő monotonitás is. Mint a sziszüphoszi sziklagörgetésben: fel, le, fel, le. A füst illékonysága, akár a sziklagörgetéssel elvégzett munka. Ott is van, nincs is.

Krasznahorkai regényei ráerősítenek erre az érzésre. A felismerés rémületére, hogy mennyi minden van ott, amit gyakran nem is veszünk számba:

„Eldöntötte, hogy mindent alaposan megfigyel s folyamatosan »dokumentál«, arra törekedve, hogy egyetlen apróságot se mulasszon el, mert rádöbbent, hogy látszólag jelentéktelen dolgokat figyelmen kívül hagyni egyenlő a beismeréssel: védtelenül állunk a szétesettség és a fölfogható rend közti híd »hullámzó háncsaiba« veszve; bármely apróságot, amely megtörtént, legyen az akár dohánymorzsák által »az asztalból kihasított terület«, vadlibák érkezési iránya, vagy akár semmitmondónak tűnő emberi mozdulatok egymásutánja, állandó figyelemmel kell követni és megragadni, így reménykedhetünk csupán abban, hogy egy nap mi magunk is nem válunk e bomló és örökösen épülő sátáni rend nyomtalan és elnémult foglyaivá.”

Aztán kiemelendő ez a rész is: „a nehéz órákban, amikor »a szenvedő ember« az önbecsmérlés felszabadító mélységeibe ront, bevallotta magának, hogy a maga könnyű, elsikló ötvenkét esztendeje oly jelentéktelen a nagy sorsok, a nagy életpályák acsargó viaskodásában, mint amilyen észrevehetetlen egy égő vasúti vagonban a cigarettafüst.”

Itt érdemes Krasznahorkai jellegzetes hosszú mondatai kapcsán rámutatni arra, amit például a Magvető szerkesztője, Szegő János is elmondott nemrég a Partizán műsorában: pszeudo-hosszú mondatok ezek, és bőven érezni, hol lehet levegőt venni. Ahol például pontosvesszőt látunk, oda nyugodtan gondolhatunk pontot is.

A dohányfüst minduntalan ködbe burkol ebben a legismertebb Krasznahorkai-regényben. Egyszer lassan hullámzik az asztalok fölött, miközben a távolból „hirtelen felhangzó, hirtelen abbamaradó” kutyacsaholás hallatszik. Másszor a cigarettafüsttől már alig látni, miközben az olajkályha ontja a meleget, és mindenkiről csurog a víz. Megint másszor „váratlanul kántáló hang” úszik a jelenlévők felé a „torokkaparó levegőben”, „feloldódva a lebegő dohányfüstben”. Irimiás egyik szálról a másikra gyújt, bizalomgerjesztőnek pedig semmiképp nem nevezhető, ahogy az átázott cigaretta lefittyed a szájakon, esetleg Petrina körmére ég a ki tudja, hányadszor meggyújtott darab.

Lefittyenő cigarettával találkozhatunk Az ellenállás melankóliájában is. Lassan úszó füsttel, illetve a látogatásról tanúskodó csikkekkel szintén.

Mégis az egyik legizgalmasabb a dohány vonatkozásában a következőként leírt jelenet lesz:

„Lábait szorosan összezárva ült a fogaskampók alatt, egyik kezében a halkonzerves dobozból készült hamutartó feküdt, a másikkal pedig cigarettájáról – mint aki attól fél, hogy bármelyik pillanatban a tisztára söpört padlóra hullhat – megállás nélkül pöckölte bele a hamut; megszívta és pöckölt, majd újra beleszívott, s ha épp úgy ítélte, a pillantások egymásba gabalyodása nélkül megteheti, alulról súrlón Eszternére nézett, majd gyorsan elkapta róla a tekintetét, és pöckölt megint.”

Pótcselekvés ez a javából, nyugtalan és mégis a helyzetbe simuló, mely valami másról, valami titkolni próbáltról igyekszik elterelni a figyelmet. Figyeljük meg az ábrázoltak ellentétét is: a folyamatosan pöckölt hamu szemetét és a tisztára söpört padlót, a halkonzerves dobozból készült hamutartó egyszerű szürkeségét és a nő által keltett izgalmat.

A meghirdetni kívánt „tiszta udvar, rendes ház” mozgalommal természetesen nem kompatibilisek az ilyesmik:

„végre sikerült a menetiránnyal szemben egy ablak melletti ülést megszereznie, jó ideig nem is tudta különválasztani felháborodását a kíméletlen tülekvés láttán attól a bosszúság és szorongás között hullámzó érzéstől, hogy első osztályra váltott jegyével itt már mit sem érve a fokhagymás kolbász, a vegyes pálinka és az olcsó dohány maró bűzében, ordibáló, böfögő, »közönséges parasztok« szinte fenyegető gyűrűjében lesz kénytelen elviselni a manapság amúgy is kockázatos utazás egyetlen húsbavágó kérdését, azt ugyanis, hogy egyáltalán hazajut-e még”.

Ahogy belénk éghet a jelenet is, melyben Eszterné már az utcán igyekszik hazafelé, hogy aztán a sugárút torkolatából a téren kettesével-hármasával álló férfiakat pillantson meg, úgy ötvenet-hatvanat. Csak állnak a piac „síkosra fagyott füvén”, lábukon csizmát vagy bakancsot, fejükön füles sapkát vagy zsíros parasztkalapot viselnek, s a kezekben felizzik egy-egy cigaretta. Természetesen rögtön lerí Eszterné számára, hogy mindannyian idegenek. Mintha csak „az Ítélet álruhás angyalait pillantotta volna meg”. Bár át kellene vágjon közöttük, hogy a lakásához érjen, ő inkább félős megilletődöttségben, L alakban kikerüli „rendíthetetlen osztagukat”.

Ahogy pedig a füst, úgy gomolyog máskor a düh, miként a cigaretta lángja is hasonul az elszabaduló indulatok lángjához:

„a mozi még égett, s a föl-fölcsapódó lángok vörösében – mozdulatlan szobraiként az úttestnek és megcsömörlött nézőiként a tűznek – ezúttal már vagy három osztag is vesztegelt, de akárcsak később, a téren, mikor társaik egy másik, figyelmeztetően népes csoportjába beleütköztek a kápolna máglyája előtt, itt is, ott is úgy vágtak rajtuk át, hogy kétségbeejtő mód befejezhetetlen expedíciójuk iramán semmiképp ne kelljen változtatniuk, s hogy lépteik egyébként ijesztően lassú sebességének ez az állandósága fenntartsa a menet egyenletes lendületét, mely előbb a mozitól a tér torkolatáig, majd onnan a Szent István utca üres csendjébe vezette őket a felgyújtott kegyhely mögött. Egyetlen szó sem hangzott már el köztük, csak néha meglobbant egy gyufaláng, hogy egy felizzó cigarettaparázs ráfeleljen, szemüket az előttük haladó hátára vagy a földre szegezték, s önkéntelenül is egymás lépteihez igazítva a magukét mentek előre a csikorgó hidegben”.

Hogy a hosszú mondatokban alaposan elvesztünk, majd azt se tudjuk, hova és miként lyukadtunk ki: erre már az olvasót figyelmeztetheti az utolsó leégett cigaretta.

Borítókép forrása: Déri Miklós / Wikimedia Commons