1883. november 26-án Szekszárdon született Babits Mihály költő, író, műfordító, irodalomtörténész, a Nyugat első nemzedékének tagja, aki a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjának számít.
Pipázás Babitsnál
Babits nem utolsósorban nagy szivaros is volt, Sárközi György leírása szerint Babitséknál „Ital, cigaretta, fontos tétele volt a háztartásnak. Babits maga szivarozott. Különösen azóta szokott rá, amióta valamelyik orvosa megtiltotta.” Cs. Szabó László is megemlítette visszaemlékezésében, hogy a költő „szerette a szivart, a feketekávét, egy pohár szódavizet ivott utána, nagyon szeretett moziba járni.”
Ám olykor pipázott is, utóbbi szenvedélyét néhol a műveiben is megörökítette. Az alábbi idézet például a Kártyavár című regényéből származik:
„Kerbolt tanácsos kivitt egy karosszéket a kertjébe, közel, ahonnan látta Ilonát az üvegen át, kivitt egy pipát a pipatóriumból. Istenem, most úgy képzelhetné, ahogy álmodta, magát, boldog családúrnak, magyar úrnak, egyszerű gazdának. Most az övé Ilona, mert látja, édes, gyermek asszonya, övé, míg ő őrzi álmait. Övé, mert nincs ébren, míg nem szól, övé. Szegény, szegény gyermek!
Kerbolt örökké szeretett volna ülni így, a hajnali napban, alvó asszonya mellett. Úgy érezte, hogy a régi megint, a régi szív, a magyar bíró, a német erdész fia.
Hova lett a piszkos éjjel, a piszkos emlékek? Nem volt lelkéhez való, nem vette lelkébe, alig emlékezett rá. Talán nem is volt igaz, talán álom az egész. Talán egész Újváros álom körülötte, egész Újvárost nem vette lelkébe. Újváros, élete, kötelessége annyi éven át, nem lett övé soha, nem ment a lelkébe. Ilyenkor... mintha nem is volna... Ez az asszony, ez a kert, ez a karosszék, ez a pipa, ez volna egyedül!
Csak a nagy, rossz álom körülötte bele ne csöngetne villanyával, bele ne fújna kürtőivel az ő szép, csöndes nyugodalmába itt!
Egyszerre édes, érzékeny lanyhaságot érzett. A fáradtság elült, elcsöndesedett benne, mint a méregre ivott tej. Sírni szeretett volna, és jó volt a pipa, hogy ne sírjon. A vas, a vaslélek! A szigorú Kerbolt.”
A Tél című novellájában ez szerepelt: „A plébánosra már alig emlékszem. Azt tudom, hogy pipázott és a dohányt dicsérte.” A Barackvirág című novellában egyenesen a király pipázott: „A király el volt készülve erre, de mégis váratlan érte, úgy hogy kiesett a pipa a szájából; azért nem is felelt rögtön a tündérnek, hanem előbb lehajolt a pipáért s még föl sem vette, mikor a királyné hirtelen éles sikoltásban tört ki, […].” A Szúnyogok című novellában pedig a pipafüst szúnyogok elleni bevetésén lamentált:
„Néha leült egy zsombékra, az összecsomósodott nádtorzsába, mely keresztülszúrt ülepe darócán; kiöntötte csizmájából a vizet, hörpentett kulacsából, s megpróbált pipára gyujtani a szúnyogok ellen, de már minden dohánya nedves volt.”
A Hatholdas rózsakert című novellában is előkerült a dohányzási kellék („A kapitány úr kikocsizott a pincéhez, vagy ha otthon volt is, flegmatikusan pipált a sarokban.”), ahogy a Harc az angyallal című novellában is szóba került: „Valami török paradicsomra gondolt, ahol a hurik szép, húsos cselédek képében töltögetik az üdvözültek pipáit.”
A fentiek mellett irodalomtörténeti munkáiban is felbukkant olykor a pipafüst, így például a Nyugatban Petőfi kapcsán írt így:
„Mint egészséges lélek, élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; semmisem volt benne a nagy magányosok lelkéből. Az olyan embernek, aki csak a jelenben él és akinek a múltból nincs tartalékkincse. szükségesek a benyomások; s az olyan, ha költő, a benyomások költője. Ilyen volt Petőfi. A külvilág minden apró jelensége iráni fogékonyabb lelket nála keveset találhatunk. Ez teszi, hogy minden jelentéktelen alkalomra verset ír s gyakran jelentéktelen verset. Ha fáj a szeme, ha a pipafüst kicsordítja könnyét, kész a vers.”
A Babits-család tajtékpipája
A családja tulajdonában állt egy nevezetes tajtékpipa is, amely ma az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában áll. A 19. századi, meggyfaszáras tajtékpipa a Wosinsky Mór Megyei Múzeum honlapján 2015 novemberében a hónap műtárgya lett.
A pipát állítólag Babits édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró vásárolhatta meg, s Halálfiai című, önéletrajzi ihletésű regénye „A boldog gyermekkor” című fejezetében így írt a pipával kapcsolatos korai emlékeiről:
„– Hozd el a pipámat! – szólt ilyenkor Miska.
A pipatórium benn állt a vizitszobában, amit most alig használtak: a zongora és a piros plüssgarnitúra közt, a halk sötétségben. A sötétség rémekkel volt tele; Imruska remegett a rémektől, s épp azért volt ő az, akinek naponta ki kellett onnan hoznia a pipát: mint ahogy Rárónak kellett neveznie hintalovát, mert nehezen mondta ki az r-et. Ez Miska nevelési elve volt: hámhoz törni a csikót. Miska, mint elfogult kocsis, kényszerült megfeszíteni a gyeplőt, hogy meg ne érződjön keze remegése. Imrus pedig, szegény kis katona, kit a zord hadvezér rettegett pontra küld, szívdobogva ment harcba az árnyakkal.
A nagy szobán át tapogatózva kellett keresni az utat; az álló »kleiderstock«, mint egy sötét óriás ijesztve meredt a sarokban; egy-egy nomád szék váratlan helyből orv ütéssel támadt az óvatlan térdre; a zongora, Anyi zongorája, csak sejtve aludt, mint titokzatos állat az őserdőben; pihegve a csöndben, mint régi dallamok szelleme; a szem kábult a feketeségtől; a kis test borzongott; az előrenyúlt kéz minden pillanatban újra elkészült, hogy valami rémbe ütközik.
A rövid pár lépés örök időkbe tellett.
S mintha mázsák szakadtak volna le melléről, mikor végre hirtelen kapással a jól ismert pipák tajtékfejeit érték ujjai. Milyen jól tudták már, melyikhez kell nyúlni! Lázas mozdulattal rántották ki meglazult bádognyaklójából, s aztán uzsgyé! semmire sem nézve, mindenbe beütközve, széket földöntve és ajtót becsapva egy-két ugrással vissza a megmentő világosságba! Ezt az idegfeszültséget nem lehetett tovább kibírni.”
A múzeumi honlap így írt 2015-ben a pipáról, amely a szekszárdi Babits Mihály Emlékház állandó kiállításában tekinthető meg:
„A Pesti Napló 1929. május 19–i számában szerepel egy máshol még nem publikált képe: írógépelés közben szájában lóg a nevezetes pipa, a pipafejbe merőlegesen beleállított szivar parázslik. […] Az 1929-es fénykép választ ad a pipa szempontjából korábban értelmezhetetlen tajtékkorong szerepére is. Egyfajta szivarszűkítőként szolgált, vagyis ezzel a betéttel Babits egy nagyméretű szipkaként maga is használta pipáját. Az ismert fotók alapján egy apró változás megfigyelhető a tárgyon, a pipa csutoráját kicserélték. A képeken egy sötét színű, laposabb csutora szerepel, ma már egy világosbarna, kerek átmetszetű darab helyezkedik el a szár végén. Azt már nem lehet kideríteni, hogy a cserét még Babits végeztette el, vagy egy későbbi restaurálás során következett be a változás.”
Nyitókép: WMMM Irodalomtörténeti Gyűjtemény / az IMG2GO-val színezve
