Kevesen emlékeznek ma már a Múlt és Jövő képzőművészeti szerzőjére, Patai Edithre. A zsidó írónő nem is született szerencsés korba, de sikerrel vészelte át a világháborút. Igaz, elsősorban azáltal, hogy Palesztinába települt át. Cionista verseket jegyzett, Éva lánya pedig egyebek között egy héber nyelvű Palesztina-regényt.

Az 1976-ban, Givatajím településen elhunyt Patai Edithről már az információmorzsákat összegereblyézni sem egyszerű. Pedig művészete sokat adhat a maiaknak is, igen érdekes adalékokkal szolgál egyben a Tobacco számára is. Mindehhez a többi között A palesztinai asszonyról című írását kell fellapoznunk, amely az Ararát Zsidó Évkönyv 1940-es kiadványában jelent meg.

A tárcanovellából kiderül, hogy a jómódú európai asszony öntudatlan hanyagsága ismeretlen a palesztinai zsidó nőnek, aki ura, de egyben szolgája is önmagának. A férfival pedig az írás szerint a teljes egyenjogúság jellemzi. Nem úgy az arab nőket! A különbségeket Patai így jellemzi:

„Nekik az fáj, hogy a zsidó nők fátyol nélkül, rövidujjú ruhában járnak, benépesítik a tel-avivi strandot, megtöltik a kávéházakat, vörösre festett ajkaik között ott izzik a cigaretta… Tagadhatatlan, hogy ezt a típust is megtaláljuk Palesztinában. Ezt a típust, amely magával hozza Európából mindazt, amit bátran otthagyhatott volna, amely minden lelki előkészítés nélkül érkezik a Szentföldre, menedéket és nem felemelkedést keresve.”

Na igen, a vörös ajkak között izzó cigaretta! Mint annyiszor, most is a szabadság jelképe. Vagy a szabadosságé? Nézőpont kérdése.

Az is kiderül aztán, hogy a Szentföldre megtérő ereci asszonyoknak, ha nem is kell rögtön mindent eldobniuk, azért igazodni szükséges:

„új életük nem kíván tőlük aszkézist, járhatnak nyugodtan strandra, szépítésről, rúzsról, cigarettáról, kávéházról sem kell lemondaniuk. De mindezek nem képezhetik életük tartalmát, ha valóban bele akarnak illeszkedni a palesztinai életbe, más szinten kell azt keresniük.”

A probléma azért a későbbiekben is általános maradt. Felmerült például a mozikban. Az Új Kelet 1964. február 7-ei számában panaszkodott egy olvasó arról, hogy hiába lenne tilos, mégis találkozik Tel-Aviv vetítőtermeiben a szokással.

„Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a mozi közönségének a 80 százaléka a film vetítése alatt dohányzik. Egy példa: szombaton, 6-án este a tel-avivi Allenby mozi második előadásán voltam. A közönség nagy része még a film vetítése előtt dohányzott, de a jegyszedők senkit nem figyelmeztettek. Lehet, hogy az sem sokat ért volna. Kérdezem: kinek kell felügyelni a dohányzási tilalom betartására?”

– tette fel a kérdést a H. Z. monogrammal író szerző.

Néhány évvel később, 1977-ben Kirjat-Mockín egyik lakosa már az autóbuszon dohányzókra panaszkodott. Ahogy írta, nemcsak a sofőrök veszik semmibe az utasítást, de vígan pöfékelnek a nők is, „akik ezt a magatartást – úgy látszik – modernnek, divatosnak érzik”. Berger Magda nem csak arra hívta fel a figyelmet, hogy egészségtelen a füstös autóbusz. Aggasztotta az is, mit fognak szólni a külföldi turisták, ha látják a különbséget az elvi utasítás és a gyakorlat között.

Nemcsak a cigaretta tűnik olykor státusszimbólumnak, de az arról való lemondás is. Ez derül ki a korai cionista aktivista, Joseph Trumpeldor történetét olvasva. Trumpeldor mindössze 39 éves korában, 1920-ban halt meg Tel Hai települést védve, ezzel zsidó nemzeti hőssé is válva. Az említett Új Kelet 1925 júliusában közölt hosszú cikket arról, hogy született meg Trumpeldor alakjában egy új zsidó legenda. A cikkszerző, Székely Béla szerint a cionista harcos különös ember volt:

„Szabadgondolkodó, de mert nem akar senkit megsérteni azzal, hogy ő tréfet eszik, inkább lemond a húsevésről. Azelőtt dohányos volt. Felfogásával ellenkezik az, hogy szombaton nem szabad dohányozni. De mert megint becsüli és figyelembe veszi más érzésvilágát, lemond teljesen a dohányzásról, hogy ezáltal se magával, se mással összeütközésbe ne kerüljön.”

Tudjuk, mi az a háláchá? A szóbeli hagyományban fennmaradt vallási törvényekről van szó, erkölcsi előírásról tehát. Mint pedig Chájim Dávid Hálévi tel-avivi szefárd főrabbi 1976-ban tájékoztatott, a tanítás tiltja a dohányzást is. Sőt: tilos bárkinek cigarettával kínálnia embertársát. A városi főrabbi egyértelművé tette, a háláchá szerint tilos káros hatású bódítószereket használni. A kitétel pedig, úgy látja, a cigarettára is vonatkozik, minthogy az orvosok megállapították, hogy szívproblémákat és rákos megbetegedést okoz. A cigarettával kínálás szerinte kimeríti a „ne tégy buktatót vak elé” elvét. „Megtörténhet ugyanis, hogy aki valakit cigarettával kínál meg, nem is gondol arra, hogy ezzel milyen kárt okozhat embertársának.” Az Új Kelet cikkében megjegyezte, ez lehetett az első eset, hogy ilyen magas rangú tisztséget betöltő rabbi halachikus döntést hozzon a dohányzás kérdésében.

A vallási előírások persze így is ismertek voltak már. Vegyük csak a pészachra vonatkozókat, amelyeket persze nem feltétlenül tart be egytől egyig még a vallásgyakorló sem. Mondjuk azt, amely szerint tűzhelyet, gázt csak az ünnep beállta előtt keltett lángról lehet begyújtani. Ugyanez vonatkozik szerintük a dohányzásra is. Hányan lehettek és lehetnek, akik valóban kísérleteztek azzal, hogy az ünnep előtt keltett lánggal gyújtsák be később is cigarettájukat?

Persze, mint a klasszikus viccből is kiderül, minden csak értelmezés kérdése. Ez derült ki a rabbinövendékek számára, akik arról vitatkoztak, szabad-e a Talmud tanulmányozása közben dohányozni. „A legszigorúbban tilos” – háborodott fel a rabbi. A másik növendék viszont rámutatott, hogy a kérdést úgy kell feltenni: „Rabbi, dohányzás közben szabad a Talmudot tanulmányozni?” A válasz így már természetesen helyeslő volt.

(A nyugati kereszténység és a dohányzás kapcsolatáról a Tobacco 2021/09-es, az ortodox kereszténység és a pöfékelés viszonyáról pedig a Tobacco 2022/01-es számában írtunk hosszabban.)

Nyitóképünk illusztráció. Talmudot olvasó férfiak 1963-ban, a Dohány utcai Hősök templomában, Budapesten (Fotó: Bauer Sándor / Fortepan)