Mi kell a tökéletes pipához? Más választ adhat erre a fogyasztó, és mást az, aki konkrétan a terméket készíti. Molnár Antal (vagy ahogy pipás körökben ismerik, „Tonyó” – a szerk.) pipakészítő például a hangagyökérblokkokra, a legjobb minőségű plateaux-ra és ebauchon-ra, valamint mortára esküszik. Laikusoknak persze mindez nem sokat mondhat. Molnár a Magyar Asztalos 2018. augusztusi számában beszélt szakmájáról, válaszaiból pedig kiderül, melyik gyökér pontosan mire is jó. Akadnak igazi különlegességek:

„Dead briar[nak] azaz holt briarnak nevezik azokat a ritka gyökérgumókat, amelyek az erika-cserje természetes elhalása, kiszáradása következtében még évtizedekig – esetenként akár 80-100 évig – a növény száraz táptalajában száradnak, »érlelődnek«, ennek következtében csak kismértékű pihentetést, szárítást igényelnek. Az ilyen alapanyagból készült pipák élettartama, minősége, és egyben ára is magasan túlszárnyalja az átlagos pipákét.”

A briart máskülönben a növényvilág legtűzállóbb anyagának tekintik, köszönhetően magas metakovasav-tartalmának. A hangagyökér ráadásul „porózus és tömör, jól lélegző, sűrű szerkezetű”. Molnár csupán 2006-ban kezdett pipázni, a gyártásba pedig hobbiból vágott bele, de hamar sikerült mélyre ásnia. Először is nyilván fel kellett térképeznie, a pipák kapcsán mi az a csap vagy kazántérfurat, majd jöhetett annak feltárása, mi történik a pipafejben. Laikusabbak rácsodálkozhatnak a tényre, hogy egy pipa belsejében akár nyolcszáz fok is lehet. Miután pedig a pipafa rosszul viseli a nedvességet, ha az összes kondenzátum behatolna, akkor a pipa gyorsan elkorhadna, rosszízűvé válna. A kazántérben kialakuló szénkéregnek kell tehát óvnia a hőtől, ahogy arról is gondoskodnia kell, hogy a pipafát a lehető legkevesebb nedvesség érje. Az ősrégi fából, mortából pedig már nagyon kevesen gyártanak pipát, miután az anyag kinyerése és feldolgozása is rendkívüli nehézségekbe ütközik.

Tajték- és cseréppipa – avagy a magyar pipagyártás egykoron

Másként nézett ki mindez persze a régi időkben. A pipagyártás kezdeteit illetően az Ellenőr 1873. május 4-ei számából tájékozódhatunk, innen tudva meg azt a „majdnem köztudomású” tényt, hogy „az első tajték pipát magyar ember és Pesten készítette”. Mindezt egy angol gépészmérnöki szaklapra hivatkozva fejtik ki, egészen Kovács Károly csizmadia 1723-as történetéig visszautazva.

A lap szerint a fametszésben jártas Kovács érintkezésbe került az egyik Andrássy gróffal, sőt, neki a kedvence lett. A gróf pedig török földről visszatérve nagy darab fehéres agyagot hozott magával, melyet neki „rendkívüli fajsúlya” miatt ajándékoztak. „A csizmadia az agyagot látva, azon gondolatra jött, hogy azt pipakészítésre nagyon jól lehetne felhasználni, mert lyikacsosságánál fogva a dohány levét magába szívja.” Így is tett, a hófehér pipára viszont közben szurok ragadt, azt letörölve pedig meglepve tapasztalta, hogy az eszköz fényes barna színt nyert. Bekente hát az egészet szurokkal, majd újra kicsiszolva gyönyörködött a színben, melyet eredményül kapott.

„Kovács találta fel tehát a dohányzók bölcsességkövét s több gazdag nemes ur értesülvén ezen különös agyag csudálatos tulajdonságairól, abból pipagyártásra nagyobb mennyiséget hozattak. Az igy nagyrabecsült czikkhez természetes ritkasága és a hozatal nehézségei miatt azon időben csak a leggazdagabb uraságok juthattak, míg az 1830-ik év körül átalános kereskedelmi czikké lett. A Kovács Károly által készített első tajtékpipát a pesti múzeumban őrzik”

– olvashattuk az Ellenőrben.

Hogyan zajlott a magyar pipagyártás, amikor tömeges méreteket öltött? A debreceni pipa történetéről a Magyar Néprajzi Lexikon 1977-es első kötetéből tájékozódhatunk. A nagy múltra visszatekintő debreceni fazekasságra hivatkozva írják, hogy valószínűleg már a 17. századtól égettek pipát. Igaz, a dohányzást akkor még rendelkezések tiltották, így eleinte titokban művelték. Még 1703-ban is csupán a fazekasmesterek özvegyeinek engedte a pipagyártást a debreceni tanács, kikötve, hogy azokból egyet sem adhatnak el. A debreceni pipagyártás aztán a 18. század végére vált virágzó iparággá. A 19. század első felében már egyenesen évi tízmillió pipát készítettek a városban. Igaz, nagy részüket távoli városokban, Angliában és Hollandiában értékesítették, a kereskedők a matrózoknak rendelték azokat.

És hogy miként festett a pipa készítése a gyakorlatban? Részletesen beszámolt erről is a néprajzi lexikon:

„Pipagyártásra a legfinomabb vörös agyagot használták, amelyet a város közelében termeltek ki. Gondosan tisztították, hogy a legapróbb kavicsok se maradjanak benne. A képlékennyé tett agyagot tenyérrel apró rudakba sodorták. Előre elkészített fa- vagy cserépformával kézi erővel nyomták ki belőlük a pipákat. Az első szárítás hűvös helyen történt, hogy ne repedezzen meg. A szikkadt agyag pipatestbe ezután karcoltak díszítést, cifrázást. Újra szárították, majd speciális alakú cserépből készített égetőedénybe helyezve rakták kemencébe.”

Készítettek a vörös mellett fekete pipákat is, ezek színét égetés utáni lefojtott füstöléssel alakították ki. A pipatesteket rezezték, illetve kupakkal is ellátták, minthogy akkoriban tiltották a kupak nélküli pipák használatát. Önálló mesterséggé is lett később mind a rezezés, mind a kupakolás és a pipaszárkészítés. Amely utóbbihoz ekkor nem hangagyökeret, hanem fekete gyűrűfa vagy kökényfa ágát használták. Több mint harminc különféle pipát gyártottak Debrecenben, volt köztük tányéros- és makrapipa is. Ahogy viszont aztán terjedni kezdtek a gyári agyagpipák, Debrecen hátrébb szorult, majd az 1930-as években teljesen meg is szűnt a városban a pipagyártás.

Nyitókép: Tajtékpipák a Magyar Nemzeti Múzeum egyik 2019-es időszaki kiállításán (Fotó: Földi Bence / Tobacco)