hero
Lakner Dávid

Rovat:

Olvasmány
Becsült olvasási idő: 6 perc
Mezei rhinovírus? Tüdőbajos cowboy? Max Schmehling lenyomja mindet

Lelkesen estem neki a Kretén magazin évfolyamainak, hogy feltérképezzem a dohányzással kapcsolatos viccek széles tárházát. Most végre összeszedem, mi mindennel szokás tréfálni, amikor a cigarettáról van szó – képzeltem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ezzel csak magamat szédítem.

A másfél évtized után 2009-ben megszűnő, majd 2019-ben egy évre feltámasztott Kretén ezen a téren is hű maradt nevéhez. Ami annyit jelent, hogy a viccek annyira egyedien bugyuták, hogy nehéz velük elsőre mit kezdeni. De azért szerencsére így is fel lehet állítani különböző kategóriákat.

Humorizálás cowboykalappal

Ahogy az magától értetődik – különösen egy ilyen jellegű lapnál –, a vicc tárgya jellemzően a dohányzás okozta egészségkárosodás súlyossága. A következmények kemények lehetnek, mégis nevetséges színben tűnnek fel a különböző élethelyzetek szokatlansága miatt. Jó példa erre egy, az 1999/3. számban található kép, mely az egyik legismertebb márka klasszikus vadnyugatos imázsára játszik rá. A sivatagi buckák között ellovagló cowboy mellett ezt a szöveget olvashatjuk: „Mindenhová lovon megyek. Mióta kioperálták a fél tüdőmet, a legkisebb gyaloglás is rettentően kimerít!” Alatta pedig a figyelmeztető szöveg, melyet még a visszafogottsága tesz szimpatikussá: „Előfordulhat, hogy a dohányzás némileg kedvezőtlenül befolyásolja az Ön és környezete egészségi állapotát.”

A cigarettásdobozon olvasható felirat eközben a legrosszabb szóviccek kategóriájába tartozik: MárRoló. Szokás mindenféle szóviccen a fejünket fogni, és teátrálisan megdorgálni a másikat, pedig egy-egy találékony poén igenis üthet, kreativitásra sarkallhat. Nem úgy a hasonló ötlettelenségek, melyek leginkább arra mennek rá, hogy a jól ismert szavakat bármilyen hasonló hangzású kifejezéssel helyettesítsék. (A Heri Kókler- és GyűrűKúra-jellegű paródiakötetek humora még ez.) Leszámítva persze, ha a humor forrása itt az lenne: lehúzhatja már a rolót, aki ezt a terméket vásárolja. De azért érdemes kételkedni ebben a megfejtésben.

A helyzet tragikus iróniáját adja, hogy a Kreténben közölt rajz nem járt messze a valóságtól: számos ismert reklámcowboy valóban tüdőrákban vagy más, dohányzáshoz köthető betegségben halt meg. Így járt például David McLean, Eric Lawson vagy Jerome Edward Jackson. Wayne McLarennél 1990-ben diagnosztizálták a betegséget, hátralévő két évében pedig aktív kampányt folytatott a dohányzás ellen. A halálos ágyán fekve is a macsó, független cowboy képét igyekezett kiforgatni, azt kérdezve: így, hogy csövekkel az ágyban fekszik az ember, mennyire tud még a maga ura lenni? Csak hát ezzel egy olyan sztereotípiára reflektált, amelyet valójában a marketingesek igyekeztek elterjeszteni, így mások mellett McLarennek is több köze volt a kialakításához, mint a valóságnak. A cowboyok sokkal inkább szerettek dohányt rágni, mintsem cigarettázni, az ominózus márka pedig eredetileg elsősorban női cigarettának számított. Emiatt is volt fontos a cégnek, hogy igyekezzen férfiasabbá tenni a cigarettát, amelynek 1924-es piacra dobásakor még az volt a jelszava: könnyű, mint a tavasz.

Mikulás, Rudolf és Berci, a rhinovírus

No de vissza a humormagazinra és a dohány ártalmainak kifigurázására. Akadtak ezen a téren egészen sajátos ötletek is, mint például a 2003/3. számban. A Mad magazin ismert képregényesei, Desmond Devlin és Tom Richmond viccelődtek a saját arcát öngyújtójával felégető férfin az X-Ment parodizáló $-Men 2-ben: „A túlzott dohányzás kötőhártya-GYULLADÁST idézhet elő! A Tisztiorvosi Szolgálat közleményét látták.” Hát, még vitatkozhatunk azon, ez a jó vagy rossz fajta szóviccek kategóriájába tartozik-e.

Az egészségügyi hátulütőkön való poénkodás másik oldala, amikor a dohányzás meglétét egy másik probléma hiányával azonosítják. Ilyen Ralp Ruthe rajza is a 2007/6. számból, mely a szokásosan borzasztó Németchen humor címet kapta. (Magyar szöveg: Láng István. Még jó, hogy a nevén – legalábbis itt – nem kezdtek el viccelődni.) A képen lelkes öltönyös ellenőr tájékoztatja a – korábban szintén megannyi dohányreklámban szereplő – Mikulást: „Nos, úgy tűnik, hogy a szán jól vizsgázott a műszakin. Ha a rénszarvasnak is megfelelő a fizikai állapota, akkor részemről nincs akadálya az idei karácsonynak!” Elégedetten mosolyog a nagy szakállú öreg is, ám a meglepően testes Rudolf azzal érkezik ekkor: „Hé, főnök! Leszoktam a dohányzásról!” Az való igaz, hogy a dohányzásról való leszokás gyakran jár együtt a túlsúly növekedésével, bár alapesetben arról azért nincs szó, hogy az érintett ettől tíz-húsz kilót magára szedne. Viszont ha egyébként is hajlamos a hízásra, akkor a dohányzás sem fog annyit nyomni a latba, hogy ennyit fogyjon. (Nem is beszélve arról, hogy a dohányzás főleg nem fogja a fizikai kondíciót úgy erősíteni, mint mondjuk a futás, edzés, tornázás.)

A 2001/6. számban, szerzőmegjelölés nélkül közölt Elfújta a szél eközben a tévéből jól ismert, a baktériumokat mindenféle manóként-koboldként ábrázoló reklámokra hajazott. Igaz, a televíziós szpotokkal szemben olyan tanulságai voltak, mint hogy „Igazi Magyar Embörrel nem lehet csak úgy packázni”, illetve „a dohányzás hasznos az egészségre”. Az utóbbi lesz most számunkra különösen érdekes, de meg kell mondjam, a rövidke mű elolvasása után sem igazán értem az egészet. Adott a pálinkázás, dohányzás és köpködés triászának hódoló, nem túl kifinomult Sanyi bácsi, aki egy „tökátlag mezei rhinovírus”, Berci gazdája. Bár mindig is előszeretettel pusztították és gyalázták egymást, azért békésen megfértek egymás mellett. Egy napon viszont Berci szomorúan konstatálta, hogy a melléküregnél felbukkant a „menedzsertípusú influenzavírus”, aki osztódott kettőt, majd a csemeték boldogan szaladtak felülfertőzni. A rhinovírus szomorúan várta a véget, elvégre a világ a fiataloké, gazdája viszont azt tanácsolta neki, csípjen fel valami jó durva DNS-t, plazmidot vagy ilyesmit.

Ami ezután következett, azon még mindig próbálom túltenni magam:

„Berci peptidoglikánja búsan lekonyult, amint végignézett lyukacsos, ütött-kopott nukleokapszidján. Tíz évet húzott le a gazdija által szopogatott R-20 füstjében (az »R« egy hárombetűs szó kezdetének felelt meg), és az sem ártott volna meg neki, ha képletesen szólva a feneke alatt sütnek el egy harminc megatonnás magfúziós tömegpusztító eszközt. Idáig jutott elmélkedésében, mikor az egyik betolakodó jóízűen beleharapott Sanyi bácsi főhörgőjébe. Sanyi bá’ meglepetten felhördült, és egy bányaomlásszerű harákolás kíséretében kipakolt a tüdejéből 30 deka antracitot, számos, nevén nem emlegethető, a szervezete által termelt rendkívül guszta dolgot, és 45 éve először sóhajtott egy mélyet. Az influenzamanagert a hirtelen támadt légáramlat kisodorta a szabad levegőre, ahol nukleozidjaira hullott szét. Sanyi bácsi pedig a jól végzett munka után megsimogatta mutatóujjával az orra mélyén lapuló Bercit (kissé viszketett ott belül), aztán elégedett káromkodással arcába illesztett egy 140-es R-20 Nófiltert, és tovább nézte a meccset.”

Adott tehát valaki, aki túlképezte magát biológiából és kémiából, mégis a „Sanyi bácsi az orrát túrja”-szintű humorban dagonyázva érezte igazán jól magát. Szerette a romantikus történeteket és a gusztustalan hősöket, ellenben humorérzéke megrekedt az „embör” szón való kuncogásnál. Nem járt volna mindenki jobban, ha inkább ellovagol a naplementében rénszarvasán, mindkettejük szájában egy-egy kellemes Nófilterrel? Vajon a célközönség valóban nevetett ezen? És kiket tekintettek egyáltalán annak?

„Nem olyan erős, mint Schmehling”

Mindegy is, ragaszkodjunk inkább Karinthy Frigyeshez, vele együtt ne ismerjünk mi sem a humorban tréfát. A jeles szerző egyébként még svédországi agyműtétje után is dohányzott, mint az az először idén közölt, a Qubiten olvasható Nagy Lajos-riportból kiderült. A cikk szerint Karinthyt leverte Surányi Miklós újságíró halála – bő két hónapra rá viszont a jeles író is távozott, agyvérzésben halt meg Siófokon. Pedig a riport reménykeltőbben nem is zárulhatott volna:

„A napi cigaretta adagja a múltkor még egy volt, most már kettő. De azért – elégedetlenkedik, – még mindig vannak kis közérzeti zavarai s gyengének érzi magát. Firtattam a zavarokat, hát kiderült, hogy tulajdonképpen azzal nincs megelégedve, hogy nem olyan erős, mint Schmehling. Megnyugtatom afelől is, hogy ez az állapot huzamos ideig el fog tartani csaknem mindnyájunknál.”

Alighanem a német ökölvívóról, Max Schmehlingről van szó, aki 1930 és 1932 között nehézsúlyú világbajnok volt. Karinthyék nem lőttek mellé az elismeréssel: a sportoló 99 éves korában, 2005-ben halt meg. Bárcsak ennyire huzamos ideig eltartott volna a magyar írónál is az állapot! Kretén-évfolyamok egészét dobtuk volna oda érte.

A cikk a Tobacco 2024/11-es számában jelent meg.