A káros szenvedélyektől való monoton függéssel Jon Fosse-nál is a vallásosság kerül szembe. Ami akár meglepőnek is tűnhet északi szerző esetében, hiszen azt hinnénk, jellemzően az első kerekedik felül. A friss Nobel-díjas norvég író ugyanakkor a megtisztulás felé haladt inkább, művei is ezt sugározzák. Jellemzően inkább az alkoholizmus az, ami az egyre negatívabb spirált megtestesíti nála, de a példák között azért előkerült a cigaretta is. A másik név című, magyarul is elérhető regényben bőven találni erre példát. Fosse saját életével példázta mindazt, amiről ír: alkoholistának tudta magát, az italt pedig 2012-ben tette le. A regényeiben viszont óvakodik a moralizálástól, Asle nevű szereplője is arról beszél: az alkohol egyszerre rossz és jó is. A kocsma kétségbeesett látogatóin pedig így tekint végig: nagy bennük a tenger, legyen viharos vagy nyugodt, miközben ott ülnek és várják a következő, talán utolsó átkelőhelyet. Kapaszkodnak a cigarettájukba és korsójukba, közben csendes imát mormolnak. A The Nation a regényről szólva az alkoholizmussal foglalkozó skandináv irodalom gazdagságát említi. A 2020-as, tehát a mostani elismerés előtti cikkben példaként merül fel Tom Kristensen modernista eposza, a Havoc, ahogy Karl Ove Knausgård Harcom című regényciklusa is.

A dohány is gyakran felbukkan a skandináv irodalomban, és nem is csak a Svédországban már a 18. század elején gyártott snüssz. Mindenesetre az őrölt dohánylevelet tartalmazó termék az utóbbi időkben ismét nagyon népszerű lett, erre reagálhat egy idő után az irodalmi élet is. De a skandinávoknál ki sem ment igazán a divatból. „Az uniós országok közül Svédországban dohányoznak a legkevesebben, sőt 2005 óta tilos rágyújtani éttermekben, kávézókban és bárokban. Nekem úgy tűnik, az utcán is csak a turisták füstölnek. Viszont a felpüffedt arcú emberek látványa ráébreszt, hogy itt a snus (magyarul snüssz) nevű dohánytermék a trendi, ez etilalkoholban áztatott dohány, amelyet a szájba, a felső ajak alá helyeznek. A nikotin innen, a nyálkahártyán keresztül jut be a szervezetbe, és állítólag jó közérzetet okoz” – foglalta össze 2009-es helyszíni riportjában a Magyar Nemzet szerzője, Korpa Ildikó.

Nemcsak a svédeknél népszerű persze, megjelenik például a mexikói Juana Adcock költészetében is. „Öröm kérlek hadd menjek engedd kiöltenem nyelvem / szőnyeg a lépésednek engedd kiterítenem hajam / esernyő a szorításodért engedd lecsuknom / szemeim és húzd ki a hollószögeket álmodból. // Sokáig megtaláltam még a snüsszét zsebeimben” – olvasható Snüssz című versében. (Saját fordítás.)

A már említett Knausgård egyébként kifejezetten gyakran látható fotóin cigarettával, bár próbál bizonyos időközönként leszokni. Egy két évvel ezelőtti interjúban arról beszélt, 2018-ban szokott vissza, és még mindig dohányzik, „sajnos”. Korábban pedig azt fejtegette, hogy írás közben mindig rágógumit rág.

„Tisztán fiziológiai perspektívából közelítve: rágni valamit a lenyelése nélkül értelmetlen. Ugyanez vonatkozik a dohányzásra is, de amikor dohányzol, a cigaretta stimuláló és addiktív anyagokat szabadít fel, ami magyarázza, miért szívják teljes értékű felnőttek. A rágóguminak viszont nincs ilyen hatása. Élvezete szorosabban kapcsolódik a csecsemők által szopott cumiéhoz. A szívóreflex ekkor hiteti el először a szervezettel, hogy táplálékot próbál magához venni, ezen dolgozik. Végül teljesen átveszi a hatalmat, és a szívást önmagában is értékes tevékenységgé alakítja. Nyilvánvaló, hogy van valami infantilis a rágózásban”

– olvasható a The New York Times 2017-es cikkében.

Akadnak nagy dohányosok a népszerű skandináv irodalmi szereplők körében bőven. Ilyen például Jo Nesbø nyomozója, Harry Hole, aki használ mindent a cigarettától az ópiumig terjedő skálán. – Harry Hole a legrosszabb rémálmod, ha történetesen sorozatgyilkos vagy, de ő a saját maga legrosszabb rémálma is, ha Jim Beamről vagy épp cigarettáról van szó – fogalmaz Steve Finbow a Bookmunch oldalon.

A szerzők műveiben viszont hiába jelenik meg a dohányzás, ha az egyes drámák színpadra adaptálására kerül sor. Noël Coward vagy Edward Albee munkái mellett ennek estek áldozatul az egyesült államokbeli Coloradóban a népszerű norvég szerző, Henrik Ibsen munkái is. Igaz, ma már inkább azon lepődünk meg, ha a színpadon valóban rágyújtanak. Sőt, még Schöpflin Aladár is afféle egykori kuriózumként emlegette ezt 1929-ben a Magyar Színművészeti Lexikonban.

„Ne azokat nézzük, akik hetven esztendeig pipáznak és nem tudják, hogy a dohányban nikotin is van, hanem azokat, akik fiatal korukban megsínylik a sok nikotin-mérgezést. Terjed a neuraszténia és egyéb idegkórság, és emlékezzünk Ibsen Oszvaldjára, aki a szivarjait is vádolja a maga keserves nyavalyájáért”

– intett a Pesti Napló már 1901-ben. A Kísértetek Oswaldjának mindenesetre a dohány fontos attribútuma, és valahogy össze is függ keresetlenül őszinte stílusával. Hazatérése hatására Alving asszony is kénytelen szembenézni élete igazságával. Oswald pedig, ahogy pipájával megjelenik, egyértelműen emlékezteti a környezetében lévőket az egykori Alving úrra:

„van egy kifejezés a szája sarkán, valami az ajkain, ami egyértelműen Alvingra emlékeztet. Mindenesetre akkor biztosan, amikor dohányzik.”

Nyitóképünk illusztráció (Forrás: Ideogram.ai)