A Dohánymúzeum rovat előző részében – kicsit rendhagyó módon – a lenyűgöző történetű Csepel Művek került bemutatásra, amely csupán a róla elnevezett temérdek reklámcigaretta révén kapcsolódik a dohányzáshoz. A mostani cikk is megmarad ugyanezen a vonalon, és egy, a fanatikus szocialista iparosítási hullám ikonikus szimbólumává lett gyárváros történetén keresztül mutat be néhány helyi elnevezésű dohányterméket.

A sorozat eddigi részeitől kissé eltérően ebben a cikkben nem kifejezetten egykori dohánytermékekkel foglalkozunk, hanem egy nagy múltú hazai cég érdekes története kerül bemutatásra. A vállalat neve részben mégis kapcsolódik a dohányzáshoz, mert évtizedeken át annyira kiemelkedő volt, hogy még saját reklámcigarettákat is gyártatott. Ez a gyáróriás nem más, mint a Weiss Manfréd által alapított Csepel Művek, melynek értékét 1917-ben, a Monarchia második legnagyobb üzemeként 100 millió koronára becsülték, és amely fénykorában egymaga a teljes magyar GDP 10%-át megtermelte.

A Dohánymúzeum rovat előző négy része a cigaretta- és pipadohányok történetét mutatta be a kezdeti időktől a háborús éveken keresztül egészen a rendszerváltás idejéig. A sorozat lezárásaként nézzük meg, mi történt ezen a téren az elmúlt közel harminc évben.

A hazai pipázásról és dohányokról szóló cikksorozat előző részében bemutatásra kerültek a kezdeti időktől a II. világháborúig terjedő időszak termékei és azok fejlődése. Egy évszázad alatt legalább négyszázféle szívnivaló közül választhattak a magyar pipások. A modern kor új terméke, a cigaretta erősen visszaszorította a nyugodt átszellemülést megkívánó és viszonylag hosszan tartó szivarozást és pipázást. A még megmaradt fogyasztók ízlése is változott, a nyers dohányok felől eltolódott az aromás, illatosított fajták felé. Ugyan a kereslet egyre csökkent, de azért még mindig tizenháromfélét gyártottak 1945-ig. Mint minden más területen, úgy itt is az új kor vetett véget a korábbi bőségnek és színvonalnak.

A pipázás a dohányzás egyik legősibb formája. Bár kezdetben még ennél is egyszerűbben csak összetekerték a szárított dohányleveleket, esetleg más növények leveleivel vagy kukoricahánccsal burkolták a tekercset. Később jelentek meg az első kezdetleges pipák, és erre a célra a legkülönfélébb formájú és anyagú tárgyakat használták.

1945 előtt a magyar dohányosoknak nem lehetett panaszuk: a Jövedék bőséges hazai és külföldi termékpalettát biztosított a számukra. 1930-ban például egyidejűleg akár 450-féle dohányáru közül is választhattak. Ez az idilli helyzet azonban egy csapásra megszakadt a háború alatt és főleg utána.