A Twin Peaksnek mintha csak minden egyes jelenetében rágyújtana valaki egy cigarettára. Mit akar üzenni ezzel az alkotó? Ezt a kérdést tette fel valaki a Quorán, a kérdés pedig láthatólag nemcsak őt izgatta. Mindezt nem is csupán Laura Palmer rejtélyes halálesetének története, de David Lynch egyéb munkái esetében is felvethetjük. Az 1986-os Kék bársonyban is hasonló tendenciát figyelhetünk meg. Miként értelmezzük mindezt? A rendező filmjei amúgy is tele vannak rejtélyekkel, már rögtön az elején belezavarodunk a látottakba, aztán a végén csak ülünk zavartan, próbálva felfejteni a szálakat.

Ahogy viszont a Lynch-filmekkel általánosságban, úgy a dohányzást illetően sem feltétlenül kell valami hatalmas filozófiai megfejtésre gondolnunk. Miként egy hozzászóló is írta: önmagában nincs jelentősége. Annyiban csupán, hogy a minket körülvevő valóságot látjuk, ami nagyon különbözik attól, amit egyébként a szórakoztatóipar mostanában ránk próbál erőltetni. Az utóbbiban akad is bőven igazság: írtunk többször a purista hevületről, amely azt feltételezi, hogy ha a filmek nem mutatnak egy károsnak ítélt jelenséget, az a valóságban is visszaszorul majd. Lynchben valóban meglehet a szándék, hogy az élet teljességét mutassa. Sőt, annak sötétebb oldalát is – bár kérdés, a dohányzást idesorolja-e.

A rendező dohányzáshoz való ambivalens viszonyáról legalábbis mostanában sokat olvashattunk. Lynch, aki állítása szerint nyolcéves kora óta szív valamit, idén novemberre már oxigénellátásra szorult, anélkül alig tud lélegezni. A rendezőnél 2020-ban diagnosztizáltak tüdőtágulatot (emfizémát), ha pedig nem csupán a szobájában sétálgat, extra oxigénre van szüksége. A dohányzással eközben, sokakhoz hasonlóan, afféle se veled, se nélküled kapcsolata alakult ki. Elmondta például, hogy a cigizést egyáltalán nem bánta meg, mert fontos volt számára. Sőt, ma sem tenne semmit másképp. Eközben viszont azt is hangoztatta, hogy nagy árat fizetett érte – de elfogadja, hogy ez volt a dolgok következménye. Ennek ellenére mégis figyelmeztetni kívánja a többi dohányost, hogy ez velük is megtörténhet, ha nem szoknak le. Pedig Lynch is sejtheti, hogy ezzel mások is tisztában vannak – vagy ő nem volt korábban?

A leszokás sem ment könnyen, állítása szerint két évbe telt, és az lebegett a szeme előtt, hogy egy héten belül meg fog halni, ha nem áll le. A filmjei kapcsán pedig hasonlóképp látta a dohányzás ábrázolását, mint a fenti hozzászóló: szerinte ez az élet része, néhány karaktere pedig dohányzott, ahogyan a valóságban is történik. Ettől még nem gondolja, hogy valaha is eszményítette volna a dohányzást. Érdekes kérdés ilyenkor mindig, mi lenne a helyes reakció. Ha már dohányzik az ember, miért jobb, ha közben ostorozza is magát ezért, és folyamatosan emlékezteti magát a károsságára, mint ha megbékél a helyzettel? Az utóbbival szemben elvégre a plusz stressz sokkal veszélyesebb, még ha ezt jóval nehezebb is felismerni, mint a pöfékelés egészségkárosító hatását.

A Quora-kommentelő a Downton Abbey-t és Hercule Poirot-t hozta fel még példaként: ott ugyanúgy az élet részeként mutatták a dohányzó szereplőket, ahogy a Lynch-filmekben.

Akadnak viszont, akik máshogy látják, és ez nem is annyira meglepő egy olyan film kapcsán, melynek az alcíme: Tűz, jöjj velem. A metafora logikusnak is tűnik: a történet az elrejtésről és a kinyilatkoztatásról, a mindennapos gonoszról szól. A tűz ebben az értelemben a belső gonoszt szimbolizálja, ahogy Bob is ott van Lelandban mélyen. A cigarettára voltaképp könnyű hasonlóképp tekinteni: kívül parázslik, de a tűz belülről falja fel. Ahogy Twin Peaks minden lakójában ott rejtőzik a gonosz, mélyen megbújva. Mindez persze amennyire izgalmas értelmezés, feltehetően annyira nem osztaná David Lynch. Legalábbis az Arany Jánosnak tulajdonított választ adná: „gondolta a fene!” De, ahogy a legtöbb művész, kiegyezne azzal, hogy természetesen bármit bele lehet látni a produkcióba.

A Twin Peaks-filmben pedig valóban ott is vannak a jelek: emlékezzünk csak Donnára, aki felhívta a figyelmet a cigarettákkal teli hamutartókra. A kommentelő le is vonta ebből a következtetést, hogy mindennek megint csak a házban rejlő gonoszság szintjéhez és Laura Palmer sorsához való viszonyuláshoz van köze.

Szintén izgalmasak az olyan megfejtések, minthogy Cooper ügynök vagy Leland Palmer esetében a dohányzás a belső zavarral, feszültséggel való megküzdést szolgálja, míg mások esetében mutathatja a karakter kifinomultságát, lázadó jellegét. (Ilyen megengedően nézve persze bármilyen karakterről gondolhatjuk, hogy a cigaretta valahogy hozzátesz a személyiség jellemzéséhez.) Az viszont tény, hogy a füst mindent átható jellege hozzájárul a szürreális, noir-szerű hangulathoz – mindig is így volt ez a filmek esetében, a noir műfaj lelkesen használta ezt a megoldást. A Twin Peaks esetében pedig hozzátett a kontrasztok erősítéséhez: az idillinek látott kisváros és a romlottság ellentétének megmutatásához. Ha a filmet és a sorozatévadokat is egymás mellé tesszük, a Twin Peaks Blog szerint több mint háromszáz cigaretta bukkant fel a jelenetekben. Laura anyja, Sarah Palmer pedig különösen élen járt a dohányzásban: akár tartotta épp a cigarettát, esetleg meggyújtotta vagy épp eloltotta – végig a függőséggel való küzdelem szimbóluma volt. Ahogy pedig sokan képtelenek megküzdeni a függőségükkel, úgy veszik körül a lángok is az áldozatot saját otthonában.

Az is logikus, hogy a filmjeiben mindig is álomszerű, elemelkedett hatást érzékeltetni igyekvő Lynch gyakran a füstölgéssel erősítette ezt a hatást. A Mulholland Drive-ban különösen fontossá vált ez: az ikonikus piros lámpaernyő és a telefon mellé természetesen kellett egy cigarettával teli hamutartó is. Egy másiknak a zongora formája is jelentőségteljessé vált, hiszen ahogy a főszereplő elveszítette kapcsolatát, úgy kellett lemondania a metaforikus zongoráról, azaz a show-bizniszről is. A zongora formájú hamutartó pedig beszédes volt a történet vonatkozásában is: amikor épp láttuk, akkor egy visszaemlékezésben jártunk, amikor pedig eltűnt, akkor a jelenben. Az előbbi, cigarettával teli hamutartóban pedig az egyiken vörös nyomokat látunk. Mivel a filmbeli Diane-t nem ábrázolják dohányzóként, a néző máris kombinálhat, hogy Camilla vagy a szomszéd érintette-e épp azt a szájához.

Ahogy Kate Mulraney írta a Nouse cikkében, a dohányzás használata ebben a filmben is erősítette a ködös, szürreális atmoszférát, reflektálva a film illuzórikus világára és a szereplők közti viszonyrendszerekre. Persze, hasonlóképp más Lynch-művekhez, a 2001-es filmnek is nehéz feltárni a mondanivalóját, de ez nem is feltétlenül szükséges. A lényeg, ahogy a stíluselemek használata is sugallja, úgyis a hangulat lesz.