Valójában közeli rokonainkról, az osztjákokról írja a fentieket Zaicz Gábor a Finnugor Világ 2008. szeptemberi számában. Újabb szövegekben már hantiknak nevezik a népet, amely főként Hanti- és Manysiföldön él, legközelebbi nyelvrokonai pedig a manysik (vogulok) és a magyarok. Zaicz egyébként a francia irodalomban nézi végig, miként szólnak a különböző finnugor népekről, így a hanti mellett a vogulokról, a votjákokról (udmurtok) vagy a zürjénekről (komikról). A vogulokról a Szalay–Baróti-féle A magyar nemzet történetében szintén azt találjuk, hogy egyetlen fényűzésük a dohányzás, ezt pedig az asszonyok és lányok is művelik. A votjákokról pedig még Barna Ferdinánd írja meg 1885-ben, hogy lelkes füstölgők, de igen zsugoriak. Viszont legalább szeretnek mulatni:
„vendégeskedés idején a votjákok között határtalan öröm és vígság uralkodik. Ha a votjáknál egész család van is jelen vendégkép, siet őket megvendégelni, amelyen a főszerepet a votjákok kedvelt szeszes itala a kumiska játssza. Midőn leissza magát, megfeledkezik a fukarságáról, s vendégeit dísz vendégségben részesíti. [...] Bármily serények is a votjákok barátjaik megvendéglésében, a mindennapi életben mindig fukarok. Són és dohányon kívül, miknek minden votják nagy kedvelője, semmi egyebet nem vesznek.”
Ifj. Kodolányi János az Élet és Irodalom 1997/9. számában azt írja, az északkelet-európai és az északnyugat-szibériai népekhez a kereskedelem révén jutott el a dohány. Nem indult persze könnyen a dolog, sokáig általános tiltás alá esett. A kontinens több országában például 1848-ig büntették az utcai dohányzást, Oroszországban pedig 1635-ben még orrlevágással fenyegették azt, aki rá mer gyújtani (az orosz állam és a dohányzás kapcsolatáról a Tobacco 2022/01-es számában írtunk „A Sátán füstje” vagy jámbor kedvtelés? című cikkünkben – a szerk.). Az orosz írók között azért később is akadtak megrögzött dohányellenesek. Ilyen volt például Csehov, aki a Sirályba is beleírta, hogy a dohány, ahogy a bor, elmossa az egyéniséget.
Hiába persze minden tiltás és ellenérzés, a füstölgés szokása kifejezetten gyorsan elterjedt a világon, így eljutott a távoli, finnugor eredetű népekig is. A folyamat a XVII. században kezdődött, de több helyen azért későbbre tehető a megjelenése. A lappok bagóztak már az 1600-as években is, az idősebbek még éjjelre sem szívesen távolították el a szájukból. (Vastag dohánylevelekből sodorták, dohányolajjal meg is nedvesítették, rengeteg mocskot okozva.) Ha bárkit is erős függőséggel vádolnak ma, nyugodtan mutogasson csak a lappokra: ők vitték valójában túlzásba, nem mi! A kolai lappok viszont hanyagolták a dohányt, ők épp görögkeleti, vallási okokból. A cigarettát legalább engedélyezték nekik, de hát azért abból kevesebb élvezetet meríthettek, mint a finn–norvég határon pipázó társaik. Finnországban még a dohány termesztésével is megpróbálkoztak. Nem csoda, ha mindezt nehezen tudjuk elképzelni – nem is vált be a dolog. Ennek ellenére 1747-ben kötelezővé tették a gyáraknak, hogy bizonyos mennyiségű hazai dohányt használjanak fel. Hiába a protekcionista lendület, az időjárási viszonyok továbbra sem kedveztek a dohánytermesztésnek.
A 19. század előtt leginkább a tubákolás, illetve a pipázás volt jellemző a finnugor népek körében.
„A dohánytörő mozsár szinte minden házhoz hozzátartozott, múzeumi gyűjtemények szép számmal őriznek példányokat. A burnótot nyírkéregből vagy csontból készült tokban tartották. A burnótnak való dohányporba nyírfa- vagy nyárfagomba hamut is kevertek. Amikor az orrot teleszívták, bedugták az orrlyukakat nyárfa kéreggel. Pallas szerint az összegyűlt nedv az arcban gyulladást okozott, úgy vélték, hogy ez megvédte őket a megfázástól”
– ismerteti az északnyugat-szibériai szokásokat ifj. Kodolányi. Azt pedig már Jankó János Ob-vidéki kutató naplójából idézi, miszerint keményebb anyagokat is használtak. Az általa látogatott jurtákban találkozott például bódító hatású gombafélékkel, melyek már kis adagban is „gombarészegséget” okoztak. Elsősorban vodka helyett ették, a pánk néven emlegetett gomba pedig könnyen magával hozta a „kuttyi-lojum” állapotát. (Ezt a kifejezést használták a részegségre, még ha azt gomba okozta is.) A sima dohányt eközben tényleg szívta mindenki. Ahogy Jankó János fogalmaz: „Az elég csinos fiatal muzsik asszony éppúgy dohányzott, mint valami pétervári excellenciás asszony”. Jankó maga is előszeretettel kínálta cigarettájával, illetve szivarjával osztják evezőseit.
Az persze az említett évszázadok alapján is sejthető, hogy a füstölgéssel kapcsolatos kifejezések nem a finnugor alapszókincsből valók. A „dohány” például, hasonlóan olyan szavakhoz, mint a „kávé” és a „papucs”, a 15–17. századból, a török hódoltság korából maradt ránk. Exkluzívabb klub ez, mint gondolnánk, köznyelvi használatban nagyjából tizenöt-húsz szó lehet, amelyet a százötven évig maradó törökök hagytak a mai magyarokra. Léteznek persze olyanok is, mint a handzsár vagy az ibrik, melyek jelentését feltehetően ismerjük, de nem használjuk a kifejezéseket mindennap. A „dohány” az arab–perzsa eredetű, oszmán–török „duhan”-ból jön, ez füstöt jelent. Megjelentek aztán a 17. században a „tubak” és a „tabaka” kifejezések is, de a dohányt ezek már nem tudták lenyomni.
Nyitóképünk illusztráció (Fotó: Teral Goe / Unsplash)
