Tandori Dezső előszeretettel idézte Vas István Ötven felé című költeményét. Annak is konkrétan utolsó szavait: „az éj, a bor, a cigaretta”. Hogyan is áll össze ez a hármas? Mi közük egymáshoz, mi történik velük? Az Egy nap története alcímű verset az 1958/4-es Kortárs közölte, Vas István valóban csupán két évre volt az ötvenedik születésnapjától. A vers, amely a legnagyobb művei között említhető, egyfajta számvetés a talán közelgő halállal. Vallomás, mely szerint az élvezeteknek való hódolás, az életben való megmerítkezés akkor is megérte, ha most ezért bűnhődni kell. Itt a legpontosabban: „Egy zónára, egy fröccsre leugrani titokban, / A félórás ebéd az ujpesti stadionban! / A külvárosi koszt férfias íze ártott? / A disznótorosak, a jó borsos tokányok, / Ebéd előtt a töpörtyűs pogácsa, / A hegyes paprikák tűzharapása, / A bográcsgulyáshoz a sűrű lé, / A káposztaleves hajnal felé? / Söntésnél inni milyen jólesett, / Az olcsó borok, a kisüstiek, / S a Levente füstjét örökre érzem / Agyamban, a sóvárgó televényben! / Ha pusztító nyomát ez véste be a mélybe, / Most, nyomorékul is, azt mondom, hogy / megérte.”

Ezekhez kapcsolódik aztán a cigaretta is, konkrétan az utolsó versszakban:

„Még utoljára ezt a cigarettát! / Egy Kossuthot, hogy jó mélyen beszívjam... / […] / Még egy pohár badacsonyi vöröset, / ezt az utolsót, aztán soha többet! / […] / s minden bomláson és átváltozáson át / viszi magával ezt az éjszakát / kések, csövek közé s kínokba, csillagokba – / és elfogyott az éj, a bor, a cigaretta.”

Mondhatjuk tehát, hogy a vészesen fogyó idő szimbólumai a fentiek, akkor is ragaszkodva az élet élvezetének fontosságához, amikor úgy tűnik, ez vezetett el a test romlásához, végső soron a pusztuláshoz. Vas István külön ki is emeli versében, hogy ne higgyünk neki, amikor már csak a fájdalom szól belőle, nem az lesz a valódi arca. Sokkal inkább, amelyik az Ötven felé című költeményt megfogalmazza. Talán kevéssé számolt azzal, hogy hiába a Kossuth és a külvárosi koszt férfias íze, olykor többet számítanak a jó gének és egyéb körülmények. Így bő harminc évet élt még, és 1991 végén, nyolcvanegy évesen távozott. Wikipedia-oldalán is fellelhető négy évvel a halála előtt, 1987-ben készült jellegzetes szentendrei fotója, melyen mélyet szív dohányából. Lám, azért csak kitartott még három évtizeden át az éj, a bor és a cigaretta.

Eszünkbe juthat persze másféle példa is. A Holmi 1998/12. száma fontos szerzőkkel nyit. A második a sorban az említett Tandori Dezső „…az éj, a bor, a cigaretta” című szövege. Előtte viszont az akkor 55 éves költő, Petri György verseit olvashatjuk. Nála kifejezetten gyakran kötik össze az élet élvezetét a viszonylag korai halállal. Az előbbiből így nem az marad meg, hogy inni, netán a cigarettát jó mélyre szívni milyen jólesett, sokkal inkább lesz a mértéktelenség, az önpusztítás, a gyilkos hedonizmus megfelelője. Az értelmezést Petri maga is táplálta, miután élete vége felé egyre gyakrabban jósolgatta közelgő halálát, azt összekötve sajátos életvitelével, alkatával. Végül másfél évvel később, ötvenhat évesen hunyt el. Képein olyasféle idős embernek tűnik, amilyennek hetveneseket-nyolcvanasokat szoktunk látni. Könnyen el is könyveljük magunkban: megvannak a veszélyei annak, ha az ember nagy lángon ég. Pedig nem feltétlenül vethetjük össze ezt az egyes személyek esetében. Nem jelenthetjük ki, hogy Petrinek még akár két évtizede lehetett volna, ha „akkora lángon” ég, mint Vas István tette. És egyébként is, miből gondoljuk, hogy nem tette? Mert az ő szervezete épp jobban bírta?

Az említett Holmiban olvasható, Nagyapám abgangja című Petri-vers mindenesetre szintén az elköszönés mikéntjével vet számot. A költő ifjúkori mása idős felmenői között áll, s azt látja, hogy nagyapja a végét járja, már egyenletesen remeg feje-lába. Rágódását aztán váratlan jelenet szakítja félbe:

„És akkor / átsuhant egy nővérke a kórtermen, / a nagyapám feléje fordította tekintetét / és tagoltan, érthetően így szólt: / »Köszönöm, kisasszony, / minden nagyon finom volt.« / Hajnalban exitált. Most már soha / nem fogom megtudni, / miféle »minden« / és milyen értelemben / volt »nagyon finom«.”

Soha nem tudja meg? A kétely jele lenne ez, hogy a nagyapa valóban örömét lelhette az életben, életében? Hányféle értelemben lehet finom az, amiért köszönetet mondunk? Az a lényeg, hogy abban a pillanatban, amikor kortyoljuk a badacsonyi vöröset, esetleg egy szivarra gyújtunk rá, élvezzük a pillanatot? Mennyire adhatjuk át magunkat az érzéki örömöknek, nem gondolva közben fájdalommal és halállal? A későbbi szenvedésünk utólag semmissé teszi a bor és dohány édes ízét? Ha pedig jutott volna még ezek nélkül öt-tíz év, azt gondoltuk volna-e utóbb, hogy így jobban megérte? A költői kérdésre persze már csak azért sem adható jó válasz, mert aki nem kap rá a fentiek ízére, annak utóbb sem fog hiányozni, viszont minden egyes évért hálás lesz. A kérdés ezért inkább úgy tehető fel, hogy akkor is hasonlóképp ragaszkodna-e minden pillanathoz, ha cserébe el kellett volna engednie egy-két dolgot, melyeket igazán élvezett az életében. Ha a zenéről, szexről, kedvenc ételeiről kellett volna lemondania néhány plusz évért, akkor is azt mondta volna: ám legyen?

Olvassuk hozzá Petri korai versét, az 1971-es Magyarázatok M. számára c. kötetben megjelent Demi sec-et. A költő a megjelenés idején 28 éves. Ízlelgessük a következőket: „Szerelem félálomban, / hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása. / Mikor az egymás után szívott cigaretták / áramlásba hozzák végtére a megalvadt / tettrekészséget, / már délután felé lejt / ez a nap is. […] // Az ebéd jó. / Háromfélét eszünk, / a fogásokat megfelezve. Erre, / meg utána a drága borozóra / egy heti pénzünk rámegy, / de a bor jó, és jók a hosszú / amerikai cigaretták. // Ezt tudjuk: / zökkenőmentesen együttműködni / ízek, szeszek meg a füst élvezetében. / Ilyenkor könnyen esik a beszéd is, / a haszontalan, de igényes csevegés […] // Aztán és végre: egyedül. / Most már egy körúti, olcsó sörözőben. / Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle? / Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer, / aki nem akadályoz semmiben, és igazán / soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta / a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban. / Miért kell folyvást tudakolnom: / Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre? / Vele vagy nélküle: nem maradna / minden egyéb változatlan?”

Mindez – a címmel együtt – pontosan előre is vetítheti mindazt, amin a költő később keresztülment, és ahogy az élet élvezetéhez viszonyult. Egyáltalán ahhoz a nyugtalansághoz, hogy miért is nem tudjuk igazán élvezni azt, amiben benne vagyunk? Mi hiányzik nekünk, miért tekintünk mindig kifelé, szenvedély és szenvedés között váltogatva? Miért nem engedjük magunknak megédesíteni az adott pillanatokat, miért kell félszáraznak maradni akkor is, amikor tényleg jó lehetne? Hiszen a bor jó, és jók a hosszú, amerikai cigaretták, a nő szintén, még csak nem is akadályoz semmiben. Mégis ott marad bennünk örökké a kétség: nem lelhetünk megnyugvást egy pillanatra sem.

Nyitókép: Petri György (Forrás: Népszava)