Kevesen tudják, honnan származik a gyufa szó. A 19. században terjedt el a német Zündholz szó mintájára, tükörfordítással létrehozott gyújtófácska kifejezés. Ennek az 1840-es években lerövidített változata a ma is használt gyufa elnevezés.

A következőkben annak lépésein haladunk majd végig, hogy hogyan alakult ki a ma is használatos tűzgyújtószerszám.

Tűzgyújtás a gyufa előtt

Az emberiség korai fejlődésének történetében a kutya háziasítása és a tűz használata volt a két legfontosabb tényező. Viszont amíg a kutyák saját lábukon követték az embereket, a tűz megteremtése nagy kihívást jelentett a nomád életmódot folytató embereknek.

Ötzi, a jégember egy ötezer éves holttest, amelyet 1991-ben egy olaszországi gleccserben találtak meg, a holmijai között pedig egy gomba volt, melyet egy kovakővel és pirittel együtt tűzgyújtásra használhatott. A rézkorban ez nélkülözhetetlen technológia volt.

Habár Kínában már a 6. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőpálcákat, Nyugaton sokkal később jelentek meg a gyufára emlékeztető eszközök. Előtte egy speciális szerszámot használtak erre a célra, mely kovakőből, egy acéleszközből, és valamilyen könnyen gyulladó taplóféleségből készült. A kovakövet az acélhoz kellett ütögetni, mely ezáltal szikrákat vetett, ezek pedig meggyújtották a taplót. Ennek használata ugyanakkor veszélyes és körülményes volt.

Foszforos gyertyák

A tizenhetedik században többen kísérleteztek azzal, hogy különböző kémiai folyamatokkal tüzet gyújtsanak. Az 1680-as években az ír Robert Boyle fehérfoszfort használt kénfejjel ellátott faforgács meggyújtására.

Ennek a módszernek a segítségével hozták létre az úgynevezett foszforos gyertyákat, melyben a foszfort egy papírcsíkra vitték, és egy üvegcsőbe forrasztották. Mikor az üvegcső eltört, a foszfor a levegővel érintkezve meggyújtotta a papírt, és ezt aztán például pipagyújtásra lehetett használni. Ám ez sem volt kifejezetten biztonságos eszköz. Elképzelhetjük, milyen kellemetlen lehetett, ha éppen véletlenül valakinek a zsebében tört el az üvegcső.

Mártógyufa

Claude Louis Berthollet 1786-ban felfedezte a kálium-klorátot, amelynek segítségével az 1800-as évek elején megszületett a mártógyufa.

Ez gyakorlatilag egy fapálcika volt, amire gumiarábikummal kálium-klorátot, ként és likopódiumot (korpafű spórát) ragasztottak. Ezt ezután egy kénsavas azbesztet tartalmazó tégelybe kellett mártani, ezáltal meggyulladt. Ennek az eszköznek a használata ugyanakkor a kénsav miatt szintén veszélyes volt, így nem igazán terjedt el.

Dörzsgyufa

Az első súrlódás elvén működő gyufát egy Tilmetz nevű müncheni gyógyszerész fedezte fel, később pedig John Walker angol vegyész is hasonló eszközt készített, melyet Samuel Jones szabadalmaztatott.

Ez a gyufa Robert Boyle kísérletét vette alapul, és egy antimon (III)-szulfid, kálium-klorát, termésgumi és keményítő alkotta elegyet használt, amely érdes felülethez dörzsölődve gyulladt meg. A reakció azonban robbanásszerűen ment végbe, ezáltal rendkívül veszélyes és hangos volt, valamint a szagát is elviselhetetlennek tartották.

Később ehhez az elegyhez a francia Charles Sauria fehérfoszfort adott, amivel jelentősen csökkent a reakció intenzitása. Viszont a gyufaszálakat légmentesen kellett tárolni, ami sokkal költségesebbé tette az előállítást. Ezen felül a gyári munkások sorra kaptak foszformérgezést, és sokan ezzel követtek el öngyilkosságot is.

Irinyi gyufája

Ezután érkezünk el gyufa fejlődésének történetében a magyar Irinyi János által kifejlesztett gyufához, mely a közhiedelemmel ellentétben nem a ma is használt biztonsági gyufa, hanem annak előfutára.

A magyar feltaláló a foszfort nem kálium-kloráttal, hanem ólom-dioxiddal keverte, így a reakció még simábban és gyakorlatilag teljesen zajtalanul ment végbe. Találmányát végül Rómer István bécsi gyógyszerésznek adta el, aki meggazdagodott az Irinyi-féle gyufa gyártásából. Ez a típusú gyufa ugyanakkor még mindig mérgező fehérfoszfort tartalmazott.

Svéd gyufa

Az áttörést az hozta meg, mikor Anton von Schroetter osztrák kémikus felfedezte a sokkal biztonságosabb vörösfoszfort. Ezt felhasználva 1844-ben a svéd Gustaf Erik Paschnak egy újfajta gyufát hozott létre, míg egy évtizeddel később honfitársa, Johan Edvard Lundström tökéletesítette a technológiát.

Az újfajta gyufa lényege az volt, hogy a gyufafejen immár csak antimon-szulfid és kálium-klorát volt, míg a foszfort nem magán a gyufaszálon, hanem a skatulya oldalán helyezték el üvegporral vegyítve, ezzel csökkentve a gyulladási dinamikát. Gyakorlatilag ez a ma is használt, úgynevezett svéd gyufa.

A gyártást 1851-ben indították el Jönköpingben, ám a magas előállítási költségek miatt még sokáig a fehérfoszforos gyufa maradt a leggyakoribb. Végül – számos foszformérgezéses esetet követően – 1870-től kezdődően sorra tiltották be ezt a fajta tűzgyújtó eszközt Európában, 1906-ban pedig ratifikálták a fehérfoszforos gyufa általános tilalmát kimondó berni egyezményt. Ezzel szemben az USA-ban eleinte csak magasabb adót vetettek ki erre az eszközre, és az Osztrák–Magyar Monarchiában is csak 1912-re tiltották be.

A svéd gyufa végleges formáját végül a múlt században érte el, mikor a gyufafejen lévő kálium-klorátot felváltotta a kevésbé veszélyes kálium-dikromát.

A mindenen gyulladó gyufa

A 19. század végén két francia vegyész, Savene és Cahen előállított egy olyan foszforelegyet, mely nem mérgező, a vörösfoszforral ellentétben robbanás nélkül gyullad, és nincs szüksége speciálisan előkészített dörzsfelületre sem. A szabadalmaztatás után hamar el is kezdődött az úgynevezett „mindenen gyulladó gyufa” gyártása, de végül csak az Egyesült Államokban terjedt el.